2015. dec 19.

A nagycsalád legendája

írta: Hajnal Anett
A nagycsalád legendája

Nehéz ma nőnek lenni. Megbízható munkaerőnek, meghitt otthont teremtő háziasszonynak, odaadó feleségnek és gondoskodó anyának egyszerre. Nagyanyáinknak bezzeg egyszerűbb volt – amikor még együtt élt a Nagycsalád, és a gyerekeket szerető családtagok vették körül a nap minden órájában…

Legalábbis a lányregények szerint. A történészek egész más képet festenek elénk az elmúlt korokról.

A gyermek helye a régi nagycsaládban

A nagycsalád a középkorban a háznépet jelentette, vagyis mindazokat, akik egy fedél alatt éltek, még akkor is, ha vérségi kapcsolatban nem álltak egymással. Ennek a nagycsaládnak a feje a ház ura volt, ő irányította a gazdaságot. Felesége, a gazdaasszony dolga a házon belüli feladatok, a cselédek és saját felnőtt gyermekeinek, illetve azok házastársainak munkájának koordinálása volt. A gazdaságnak el kellett tartania a ház népét, ezért mindennek olajozottan kellett mennie. Ebben a hierarchikus rendszerben annak volt becsülete, aki hasznos tagjává vált a kis közösségnek. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” – ma is ismerjük a kemény paraszti bölcsességet, amely nem az egyén, hanem az egész rendszer túlélését tűzi ki céljául, a legnehezebb körülmények között is.

Könnyű elképzelni, hogy abban az időben, amikor az időjárás kegyeitől függött az, hogy lesz-e elég ennivaló tavaszig, amikor tomboltak a járványok és gyakoriak voltak a háborúk, az emberek életének középpontjában nem állhatott a gyerekek nevelése.

Martin Textor, családkutatással és pedagógiával foglalkozó német tudós szerint a parasztcsaládoknál egészen a 20. század kezdetéig másodrangú dolognak számított az anyaság. A gyereket szülő nőknek ugyanúgy el kellett végezniük a munkájukat, mint korábban, a kicsiket a cselédek vagy rokonok látták el, amíg az asszonyok a földeken dolgoztak. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az ebédet főző, általában idősebb nő megtűrte a konyhában maga mellett a csecsemőt, akinek jó esetben adott egy kis kását, hogy ne sírjon annyira. (Csak nagyon keveset szoptatták gyermeküket, hiszen az is akadályozta a munkavégzés effektivitását.) A nagyobb gyerekek besegítettek a gazdaságba, a gyerekszoba, a játékszer természetesen ismeretlen fogalmak voltak.

Ennyire embertelenek lettek volna az őseink? Ennyire nehezek voltak a körülményeik. Amikor csak együttes erővel lehet megnyerni a túlélésért folytatott harcot, egyszerűen nincs helye az egyéni érzelmeknek és érdekeknek. És, ha a világra jött újszülöttek közül több hal meg, mint amennyi életben marad, akkor a szülők saját magukat is védik azzal, ha próbálnak lelkileg távol maradni a kicsiktől.

 

A kiscsalád születése

A 18. század közepén nagy változások álltak be. Csökkent a csecsemőhalandóság és nőtt a várható élettartam, vagyis a megszületett gyermekeknek már merhettek örülni a szülők, akik közül egyre többen élték meg az unokáik születését is. Pukánszky Béla, a neveléstudományt kutató egyetemi tanár szerint a középkorban az volt a jellemző, hogy az anya vagy az apa a házastársa halála után újraházasodott, és a ház népét az együtt élő (mostoha)szülők, nagyszülők, testvérek, féltestvérek közössége adta. A 18.század végére azonban létrejött egy új típusú család: a nukleáris család, vagyis a kiscsalád, amely az apából, az anyából és egy vagy két gyerekből állt.

Ekkor kezdődött az iparosodás kora. A hirtelen megnövekedett számú lakosságot már nem tudta eltartani a föld, ezért a falusiak tömegei vették az irányt a városok felé, hogy a manufaktúrákban és az újonnan alakult gyárakban keressék a megélhetésüket.

A munkáscsaládokban nemcsak a férfiak, a nők is legalább napi 12 órát gürcöltek, a gyerekeket néhány évvel idősebb testvéreik vagy mások gondozták, hogy aztán 7-8 éves koruktól ők is az üzemben vagy a bányában dolgozzanak meg a betevőért.

Nem véletlen, hogy a 19. század elején jöttek létre a szociális foglalkozások. Miután elvált a munkahely és a privátszféra (a műhely, a bolt már nem a ház földszintjén volt, a felnőttek minden nap elmentek otthonról dolgozni), a nukleáris család segítségre szorult. A gyerekeket ekkor már óvónők gondozták, de létrejöttek a gyermekjóléti hivatalok elődei is, mert szükség volt a szülők ellenőrzésére és sok esetben a beavatkozásra is.

Kevesebb gyermek született, de már volt remény arra, hogy közülük sokan megérik a felnőttkort, így a jobb körülmények között élő szülők érdeklődése utódaik felé fordult. Az anyák azonban most sem hallgathatnak az ösztöneikre: a kor szelleme szerint a tudomány hivatott megmondani, mi a helyes a gyermeknevelésben.

Ekkor jöttek létre az első óvodák, legelőször Nagy-Britanniában, Robert Owen textilgyárában, a munkásnők 2 és 6 év közötti gyermekei számára. Itt és később az Európa-szerte megjelenő hasonló intézményekben a szabadban végzett tevékenységekkel, játékkal, táncolással és énekkel igyekeznek megfelelő körülményeket nyújtani az alsó néprétegek egészségtelen lakásokban élő porontyai számára. A nagypolgárság és az arisztokrácia gyermekei szerencsésebbek: velük dajkák és házitanítók foglalkoznak, nincs szükségük rá, hogy intézményekbe gyűjtve menekítsék ki őket sivár életkörülményeik közül. Édesanyjukat azonban ők sem láthatják annyit, mint a mai kisbabák. Dr. Kéri Katalin neveléstudománnyal és neveléstörténettel foglalkozó történész szerint a szoptatást egészen a 19. század végéig dadák vagy dajkák végezték, akiket házhoz fogadtak, vagy a gyereket adták hozzájuk vidékre. A jómódú nők körében nem volt sikk a csecsemővel való foglalatosság, és nem is igen lehetett volna összeegyezetni a társadalmi kötelezettségekkel. A szegényebbek pedig nem engedhették meg maguknak a kiesést a munkából.

Nagyanyáink szemüvegén át

A 20. században sem volt mindig rózsás az élet. Nagyanyáink családalapítása éppen egybeesett a második világháborúval, elhurcolásokkal, kitelepítéssekkel, államosításokkal és kisöprésekkel. Az ötvenes években romjaiból kellett újjáépíteni az országot – nem a születésnapi gyerekzsúr megszervezése volt a nők elsőszámú problémája.

Nehéz ma nőnek lenni, megbízható munkaerőnek, meghitt otthont teremtő háziasszonynak, odaadó feleségnek és gondoskodó anyának egyszerre. Nagyanyáink szemüvegén keresztül nézve mégis irigylésre méltó a helyzetünk: mert nekünk megadatik, hogy az összes szerepet betölthessük. Nem kell lemondanunk egyikről sem, és igazából csakis rajtunk áll, melyik szerepből mennyit vállalunk.

(Megjelent a Képmás Magazin 2013/03 számában.)

Szólj hozzá

nagycsalád családtörténet nukleáris család nagyanyáink korában gyereknevelés régen