1.
Egy tavaszi reggelen Zsuzsa, a barátnőm, elég rosszkedvűen jött iskolába. Zsuzsa volt a padtársam, barna hajjal és ibolyakék szemekkel, hozzá apró termettel.
Általában nem volt feldobva attól a gondolattól, hogy már megint nem tört ki az atomháború, és iskolába kell jönni, de ezen a napon láttam rajta, hogy valami többről van szó, nemcsak a szokásos „iskolaundoritiszről”. A frufruja szinte eltakarta a szemét, ahogy lehajtotta a fejét, és kötelességtudóan nekiállt elhelyezni a tolltartóját meg az ellenőrzőjét a pad tetején.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Semmi, - válaszolta és kipakolta az oroszfelszerelését a táskájából.
- Nem jössz el inni? – álltam fel és indultam az ajtó felé.
Akkoriban egyikünk sem vitt magával vizespalackot az iskolába, így a kezünkből ittunk a csapnál, ha megszomjaztunk.
Azt hiszem, elfelejtettem megemlíteni, hogy ez nem egy új történet. Akkoriban esett meg, amikor 11 évesek voltunk, egészen pontosan 1986-ban. Szóval 1986-ban nem volt szokás palackozott innivalót vinni az iskolába. Orosz cuccot vinni viszont szokás volt, mivelhogy minden gyerek kötelezően ezt a nyelvet tanulta Magyarországon és még néhány másik szomszédos országban.
Elég sok minden máshogy volt, mint ma, majd még látni fogod. Nem volt mobiltelefon és internet. Durva időszak volt, érted, ugye?
- Nem, inkább éhes vagyok, - válaszolta a kérdésemre Zsuzsa, és elővette a szokásos zsíros kenyerét és egy almát.
Egyedül szaladtam el a mosdóba és ittam egy kis vizet. Visszafelé találkoztam a másik két barátnőmmel, Gigivel és Verával, akik csak most jöttek fel az udvarról.
Gigi már messziről integetett, Vera viszont nagyon el volt foglalva azzal, hogy minél hamarabb a terembe érjen, és úgy tűnt, észre sem vesz. Eddig ügyeletesek voltak, karszalaggal a köpenyükön terelték az elsősöket a termük felé.
Karszalagja csak az ügyeleteseknek volt, de iskolaköpenyt az ország minden iskolása hordott a ruhája felett.
A köpenyünk nem volt egyforma: kinek műszálból, kinek pamutból készült, de mindegyik színe kék volt és a hossza körülbelül a fenekünk alá ért. A célja az lett volna, azt hiszem, hogy ne látszódjanak a különbségek. Ne azzal foglalkozzunk, kinek van menő cucca, és kinek béna. Tűnjön mindenki egyformának.
A legtöbben nagyon hasonló ruhákban jártunk, mivel a boltokban nagyon kicsi volt a választék. Csak kevesen utazhattak külföldre, hogy ott vásároljanak, de azért néhányaknak sikerült, mások pedig kaptak csomagot külföldi rokonoktól. A mi osztályunkban is akadt egy lány, Klaudia, akinek olyan cuccai voltak, amilyenről mi, többiek, nem is álmodhattunk.
- Sziasztok! – üdvözöltem Gigit és Verát. Én már messziről megláttam őket. Vera olyan magas volt, hogy nem volt nehéz észrevenni.
- Szia! Bent van már Kati néni? – kérdezte Vera. Szeretett mindig a tárgyra térni.
- Asszem nincs.
Láttam, hogy Vera nincs megelégedve ezzel a válasszal. Ő szerette mindig biztosan tudni, hogy mi a helyzet.
- Segítettünk öltöztetni a kicsiket, - magyarázta késői érkezésüket Gigi. – Nekik már az első órában lesz a fényképezés, de a legtöbben nem tudták megkötni a kisdobos nyakkendőjüket.
Minden elsős kisdobos, és minden ötödikes úttörő lett az országban. A kisdobosok kék, az úttörők piros nyakkendőt viseltek. Délutánonként örsgyűléseket tartottak, ahol úttörődalokat énekeltek, örsi naplót vezettek, esetleg színházba mentek. De nem emlékszem túl sok örsgyűlésre, amin részt vettem volna. Gigi viszont imádta az ilyesmit, és Vera is eljárt, ő kezelte az örs kasszáját.
Rohantunk a terembe, Kati néni már bent volt.
- Már becsöngettek! – förmedt ránk, amikor beléptünk.
- A kicsiknek segítettünk, azt hittük, még ideérünk, - védekezett Gigi.
- Hinni a templomban kell! – dobta be egyik kedvenc mondását Kati néni.
Általában Balázsnak szokta mondani, mert egyszer kiderült, hogy Balázs templomba jár. A templomba járással nem nagyon dicsekedtek ekkoriban, jobb volt titokban tartani az ilyesmit. Hittant sem oktattak az iskolában. Szóval ez igazából titok lett volna, de Balázs egyszer elszólta magát.
Leültünk a helyünkre, én Zsuzsa mellé, aki épp egy utolsót harapott az almájába, Gigi és Vera pedig a mögöttünk lévő padba.
Kati néni elővette az osztálynaplót, és kínzó lassúsággal kezdte lapozgatni. Az osztályra néma csend borult. A következő másodpercekben dől el, ki felel az új szavakból. Reménykedhettem, hogy nem én, mert már volt jegyem a félévben. De hát ki tudhatja Kati néninél!
- Kovács Zoltán! – mondta végül ki az ítéletet Kati néni.
Szegény Kokó! Ma nincs szerencsés napja. Felállt, felszegte a fejét és várta az első kérdést. Gábor, a padtársa közben feltűnés nélkül a combjára fektette a szótárfüzetét, és abból súgta neki a megoldásokat. Kati néni hallásával gondok voltak, és mivel Gábor kicsit lebújt és valószínűleg nem látszott jól az előtte ülő nagydarab Anikó mögül, volt esély rá, hogy Kokó egész jól megússza majd a feleletet.
Mi többiek fellélegezhettünk. Kinyitottam a füzetemet és rajzolgatni kezdtem. Imádtam rajzolni, legjobban kiskutyákat, cicákat, de igazából bármit, ami eszembe jutott. Jártam rajzszakkörre délutánonként. Egyszer rajzversenyre is elvittek, de sajnos nem nyertem semmit.
„ne eggyél Salátát!” – Zsuzsa egy cetlit tett elém az asztalon, amin ez a szöveg állt. A helyesírás nem tartozott a barátnőm erősségei közé.
Nem értettem, miből gondolja, hogy az oroszóra kellős közepén salátát szándékozok enni. Nem vagyok én nyúl!
„Jó!” Írtam a cetlire, és visszatoltam Zsuzsa elé.
- „Isten szeme mindent lát!” – nézett ránk szúrós szemmel Kati néni. Bár nem vettük észre, de közben vége lett a felelésnek, és Kati néni kiszúrta a levelezésünket.
Zsuzsa becsúsztatta a cetlit az oroszfüzete alá és ártatlan képet vágott. Ez általában jól ment neki.
- Előveszem a szótárfüzetet és jöhetnek az új szavak! – adta ki a vezényszót Kati néni. Nem saját magát utasította, csak szeretett egyes szám első személyben beszélni. Mintha mi mindannyian, az egész osztály, az ő részei lennénk. Szó nélkül elővettük tehát a szótárfüzetet, és tényleg jöttek az új szavak.
Amikor végre valahára kicsöngettek, hátrafordultam Verához, hogy elkérjem tőle a rotringját. Szerettem volna szépen megrajzolni egy arcot, de az én ceruzám túl bumfordi lett volna a finom vonalakhoz. Vera anyukája olyan cégnél dolgozott, ami külföldi országokkal állt kapcsolatban, és ők néha tudtak a dollárboltban vásárolni olyan dolgokat, amit egyébként nem volt könnyű, vagy inkább úgy mondom: lehetetlen volt beszerezni nálunk. Vera tolltartójában ezért sorakozhatott egymás mellett rotringceruza, illatos radír és mintás vonalzó.
Nem volt időm elkérni a rotringot, mert Vera Gigivel együtt felállt a helyéről és az ajtó felé indult.
- Nem megyünk ki inni? – hallottam ugyanakkor Zsuzsa hangját. Meglepődve néztem rá. Általában traktorral sem lehetett elvontatni a helyéről, csak akkor mozdult meg, ha muszáj volt.
- De, - válaszoltam bizonytalanul és én is az ajtó felé vettem az irányt.
Mire a mosdó elé értünk, Gigi és Vera már visszafelé jöttek a bések termétől. Vera együtt járt néhány béssel kosáredzésre, biztos hozzájuk mentek át megbeszélni valamit.
- Figyeljetek, - állt Zsuzsa Vera és Gigi, és én egyik ámulatból a másikba estem, amiért ilyen furcsán viselkedett ma.
- Mi történt? – kérdezte Vera, aki szintén nem értette, miért gondolja azt Zsuzsa, hogy át kellene vennie az irányítást a négyfős lánycsapatban.
- Mondanom kell valamit.
Éreztük, hogy valami nagyon fontos dologról lehet szó. Bementünk az egyik vécébe és magunkra csuktuk az ajtót.
- Ne egyetek ma salátát! – bökte ki végül Zsuzsa.
Gigi és én egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Zsuzsa sértődötten toppantott egyet a lábával.
- Miért? – kérdezte Vera, akit általában a tények érdekeltek.
- Azt nem mondhatom meg, - felelte Zsuzsa.
- Nekem már levélben is megírta! – rukkoltam elő a háttérinformációval, és Gigire mosolyogtam. – Talán mindet te akarod megenni? – tettem rá még egy lapáttal újra Zsuzsához fordulva.
Zsuzsa összeszorította vékony kis száját, ami így szinte láthatatlanná vált, teljesen elveszett a kerek arcában.
- Nem! – toppantott megint apró lábaival.
- Elkésünk a matekról is, - szögezte le Vera, és kifelé indult volna, de Gigitől nem fért az ajtóhoz. Túl sok hely nem volt a vécéfülkében.
- De most komolyan Zsuzsa, mi ez az egész? – kíváncsiskodott Gigi.
Vera a kilincs felé nyúlt, Gigi és én várakozóan néztünk Zsuzsára.
- Nem mondhatom el, - suttogta Zsuzsa, - szigorúan titkos.
Mi hárman egymásra néztünk. Hallottuk ezt már Zsuzsától, és tudtuk, mint jelent. Zsuzsa apukájának akadtak szigorúan titkos ügyei, mert a béemnek dolgozott. Ezért laktak a rendőrházban, ezért kaptak háromszobás lakást, pedig Zsuzsának nem volt testvére, és ezért volt két telefonjuk.
Akkoriban ugyanis a lakást nem feltétlenül pénzért vásárolta az ember, hanem feliratkozott egy listára, és, ha jól viselkedett, bizakodva várakozhatott arra, hogy kiutalnak neki egyet.
Tehát Zsuzsáék a rendőrházban kaptak egy háromszobás lakást. Én pedig egyszer, amikor náluk voltam, kíváncsiságból felvettem a kagylót, amikor az apukája beszélt a másikon, de Zsuzsa olyan komolyan szólt rám, hogy megjegyeztem: ezt nem szabad.
- De azért valamit csak elmondhatsz, - próbálkozott Gigi. – Különben honnan tudjuk, hogy komoly a dolog?
- Veszélyes, - alig hallottunk Zsuzsa halk hangját.
- Mitől lehet veszélyes egy saláta? – csattant fel Vera, mert nagyon nem szerette, ha valaki tud valamit, amit ő nem.
Mind Zsuzsára bámultunk, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Vera lenyomta a kilincset, Gigi kipréselte magát az ajtón, aztán mindannyian szaladni kezdtünk a terem felé.
A 2. RÉSZ ITT olvasható.
A kép forrása: OpenClipart-Vectors, Pixabay
