Nyelvtanulásról, gyereknevelésről, táplálkozásról, történelemről, jelenről és jövőről...

Hajnal Anett

Hajnal Anett

Halál a Níluson Dave Gahan hangjával: az én időkapum

2020. szeptember 17. - Hajnal Anett

Néha azt gondolom, hogy a gyerekeim és mi, a szülők, külön idősíkokban élünk. A férjem és én a felnőttek aktív életét éljük, nap mint nap döntések súlyával és szabadságával itt és most - ez a jelenünk. De a gyerekek számára mindaz ami most történik: a múltjuk része lesz, mire felnőnek.

Mi már a magunk választotta életet éljük, ők pedig még csak most készülnek, épülnek a saját, majdani életükre.

Az, ami most történik, megmarad majd - az emlékeikben. Én vagyok az anyjuk, az anya, akire a felnőttek rossz esetben a pszichológusuknál, jó esetben a köszönőbeszédeikben hivatkozni szoktak.

Együtt élünk, de mégis külön világokban. Néha azonban, pillanatokra találkozhat a két világ, a múlt és a jelen.

Ma ez történt. A lányom, aki 14 éves, ezen a héten elolvasta az első Agatha Christie regényét. Én ajánlottam neki, mert imádtam Agatha Christie krimijeit, amikor én voltam 14 éves. Elolvastam mindet, ami csak a kezembe került. Most ő is elolvasta a Halál a Níluson történetét, és én is újra olvastam azt. 

Pár nap telt csak el, és szembejött velem a legújabb filmváltozat reklámja. A trailer, a Depeche Mode zenéjével, egy harminc éves számmal. A történet, amit tizenévesen olvastam, annak az együttesnek a zenéjével, amelyik tizenéves koromban szinte tapinthatóan jelen volt a külvárosban, ahol felnőttem.

Ismerősöm a zene és ismerősöm a történet, és ebben a pillanatban azt érzem, nincs múlt és nincs jelen, mely elválasztana. És nem számít, hogy nem megyünk el a moziba a lányommal, mert nincs értelme maszkban moziba menni. A pillanat akkor is megvolt. Nem számít, hogy nem két óra, csak kettő perc. Nem számít, hogy 45 vagy 14 évesek vagyunk. Az idő - nem számít. Csak az, hogy találkoztunk.

Miért tanul valaki magyarul?

Persze a magyar gyönyörű nyelv, de ugye a legnehezebb is. Legalábbis ezzel riogatjuk a külföldieket. 

hungarianharyantalpixabay.jpg

De vannak olyan elszánt emberek, akiket nem ijesztenek el a legrettentőbb nyelvtörők (vagy mondjuk az "egészségedre", netalántán a "törülköző" kifejezések), és időt, energiát és pénzt nem kímélve nekiveselkednek a magyar nyelv elsajátításának.

Az utóbbi években rengeteg külföldi fiatal költözött Magyarországra. Ha a koronaválság előtt, ebédidő tájékán végigsétáltunk a multicégek budapesti irodaházai előtt, a kitóduló tömegben kis túlzással a világ bármely nyelvét illetően csiszolhattuk hallás utáni megértési képességeinket.

Bár a munkavégzéshez nem mindenhol van szükség a helyiek nyelvére, sok külföldi kezdett magyarul tanulni. Szerettek volna magyarul rendelni a büfében, megérteni, mi zajlik körülöttük, bekapcsolódni a kávészünetben a kollégákkal való beszélgetésbe... vagy megérteni az após-, anyósjelöltet. Mert a sok külföldi fiatal nem kis százaléka az itt töltött idővel arányosan egyre valószínűbben létesített párkapcsolatot magyar lánnyal/fiúval.

Hasonló indíttatásból tanulnak magyarul a külföldön élő magyar fiatalok házastársai is. Ők is sokat járnak ide, a magyar rokonokhoz, a kisbabák érkezésével pedig méginkább felerősödik a motiváció a tanulásra, mielőtt még a kétnyelvű bébik beelőznék a kedves mamát/papát.

Vannak olyanok, akik Magyarországon képzelik el a jövőjüket, például a nyugdíjas éveiket. És olyanok is, akik nagy számban, de szinte láthatatlanul már hosszú idő óta itt élnek - a kínai kolónia tagjai. Ők egy külön világot alkotnak. Ha akarják, a helyi nyelv ismerete nélkül is élhetik az életüket, de köztük is vannak, akik szeretnének jobban kapcsolódni a tágabb környezetükhöz.

Tegyük a szívünkre a kezünket: megtanulnánk bolgárul, ha egy-két évre Bulgáriába sodorna a sors? Elsajátítanánk a lengyel nyelvet (amit szintén nehéznek mondanak), ha Lengyelországba kerülnénk? Nem biztos, hogy mindannyian megtennénk. Annál inkább becsülhetjük azokat, akik idegen nyelvként bírkóznak a mi anyanyelvünkkel, a magyarral!

 

Van olyan külföldi ismerőse, aki magyarul tanul? Mutassa meg neki Freddie Mercury-t, amint a Tavaszi szél-t énekli. Vagy ezt a magyarul tanulóknak írott szöveget Mick Jagger családfájáról.

 

A kép forrása: Hári Antal, Pixabay

 

 

Karanténos home office - az új kezdet?

Több, mint négy hete tart a tömeges home office. Van, aki ódákat zeng az otthoni harmóniáról (ami technikailag nem biztos hogy otthon, hanem a balatoni nyaralóban valósul meg), és van, aki szenved az összezártságtól a 47 négyzetméteres panellakásban.

Lehet, hogy az introvertáltak egész jól viselik, hogy megszabadultak a felesleges kényszertársalgásoktól a kollegákkal való közös ebédeknél, a kifelé forduló személyiségűeknek viszont biztos, hogy hiányzik a társaság.

Ami közös: úgy tűnik, mintha az életünk redukálódott volna.

1. Dolgozunk, hogy megkeressük a napi betevőt.

2. Eszünk, mert enni kell az életbenmaradáshoz.

3. Sétálunk egyet a szabadban a velünk együtt élő családtagjainkkal, mert a testünknek szüksége van a mozgásra, a lelkünknek pedig a családi kapcsolatok ápolására.

3. Lefekszünk aludni, hogy másnap kipihenten kezdhessünk neki az újabb munkanapnak, amikor a rövid és monoton folyamat újrakezdődik.

alonepixabaypexels.jpg

Most, hogy jelentősen csökkent a lehetősége annak, hogy egy-egy csinos ruhadarabbal, kellemes wellness hétvégével vagy a legújabb kütyüvel lepjük meg saját magunkat a kemény/unalmas munkanap után, bezártak a szórakozóhelyek és nem futhatunk össze  olyan egyszerűen a barátainkkal sem egy kávéra vagy sörre, egészen furcsa új helyzetben találhatjuk magunkat.

Az elvégzett munka, megfőzött és elfogyasztott vacsora és a felolvasott esti mese után egyszercsak egyedül maradunk saját magunkkal és szembe kell néznünk a saját életünkkel.

Ha nem vásároljuk meg magunknak a szezon legújabb divatját és a legmodernebb telefonját, ha nem kapcsolhatunk ki egy fröccsel a pezsgő bulinegyedben, minek ez az egész?

Lehet, hogy az első ijedtséget követő babgulyáskonzerv- és vécépapírhalmozási kényszer után sokaknál eljön az önmagukkal való szembenézés pillanata.

Talán lesznek, akik Isten felé fordulnak majd, és akadnak, akik ráébrednek, milyen fontos lehet a másoknak való segítségnyújtás - saját magunk számára is. Lesz, aki méginkább felismeri a szoros családi kapcsolatok fontosságát, és nyilván olyan is, aki rádöbben, hogy a munkája nem csak a pénzkeresés miatt olyan fontos számára. Bebizonyosodik, milyen fontos, hogy az életmódunkkal és táplálkozással megőrizzük az egészégünket, és felmerülhet az is, hogy az sem mindegy, a Föld mely országában ér bennünket a világjárvány.

Itt az igazság pillanata, amikor tükörbe nézünk, és elég tisztán láthatunk valamit, amiről addig a sűrű mindennapok folyton elterelték a figyelmünket. A kérdés az, mire használjuk a felismerésünket?

 

Korábbi cikkem hasonló témában: Életközép: válság vagy lehetőség? 

Miért mászkálnak az idősek?

A világ több országában felszólították a lakosságot az otthonmaradásra, a koronavírus terjedésének lassítása érdekében Nemcsak nálunk, máshol is bezártak az iskolák, az éttermek, a mozik - van, ahol szinte minden, amelyben nem élelmiszert vagy gyógyszert árusítanak. Otthonról dolgozik mindenki, akinél ez megvalósítható,  és tényleg nem teszi ki a lábát a többség (nem is nagyon lenne hová menni munka után).

Érkeznek azonban hírek arról is, hogy nem mindenki tartja be a rendkívüli szabályokat.

Németországban koronapartikon ünneplik a fiatalok saját ifjúságukat, dacolva a veszéllyel. Persze annak tudatában ilyen bátrak, hogy a statisztikák szerint ők maguk nem is igazán veszélyeztetettek.

Nálunk, úgy hírlik, elsősorban az idősebb korosztály képviselői a rebellisek. Pont azok, akiknél komolyabb esély van arra, hogy a vírusfertőzés miatt kórházi ápolásra, rosszabb esetben akár intenzív ellátásra szorulnak majd.

guitaristrichardrevel.jpg

De mégis miért nem maradnak otthon a magyar nyugdíjasok?

Aki ma 70-75 éves, az a második világháború után jött a világra. Nálunk sokáig Ratkó-gyerekeknek hívták őket, gondolván, hogy Ratkó Anna miniszter abortusztilalma miatt születtek olyan sokan. Valójában nemcsak nálunk, de a világ más részein is valóságos népességrobbanás következett a háború szörnyűségeit követő várva-várt békeidőkben.

Ezért hívják angolul baby boomereknek ezt a generációt. A kifejezés - hála a ma fiatal Y-nemzedéknek - újabban szitokszónak számít, és akár arra is használható, hogy elhallgattassunk egy idősebb embert, ha hozzá szeretne szólni klímavédelmi kérdésekhez.

De egyszer az Y-generáció tagjai is megöregszik majd (lehet, hogy hamarabb, mint ők maguk gondolnák), ahogy a korábbi nemzedékek. Ugyanis bármily meglepő, egyszer a baby boomerek is voltak fiatalok.

Nem is akármilyenek! Ők, a Nagy Generáció tagjai találták fel a beat zenét és kultúrát, ők hordtak először hosszú hajat, farmernadrágot  és miniszoknyát - akkor, amikor ez még valóban lázadásnak számított. A szocialista blokkban akár a rendőr is elvihetett valakit egy rendezetlennek ítélt frizura miatt. Ők tényleg felléptek, Kelet-Európában a kommunizmus, nyugaton a kapitalizmus ellen, akkor is, ha emiatt a börtönt kockáztatták.

Ma a gyerekeik próbálják meggyőzni őket az otthonmaradásról. Ők a mai negyvenesek, az X-generáció tagjai. Elveszett nemzedéknek tartják őket, mert a két forradalmi lelkületű, kísérletező csapat - a baby boomerek és az Y-generációsok - között sokaknak közülük nem sikerült megvalósítaniuk az álmaikat. Kötelességtudóan végzik a feladataikat, alkalmazkodtak előbb az idősebbekhez, most pedig a fiatalabbakhoz, akik a hírek szerint be se teszik a lábukat az irodába, amíg azt fel nem szerelik túró rudi automatával. 

Nem meglepő, hogy a mai negyvenesek nem értik a szüleiket. Ők otthonról dolgoznak, miközben segítenek a távoktatásban résztvevő iskolás gyerekeiknek, akiknek emelett igyekeznek az önkéntes karantén alatt is napi ötször egészséges és tápláló ételt varázsolni az asztalra... A nagypapa pedig az észérvek ellenére semmivel sem törődve vígan metrózik keresztül-kasul a városon?!

Talán szerepet játszik, hogy mai hetvenévesek a szocializmusban élték le fiatal felnőtt életüket, és negyvenes-ötvenes éveikben kellett alkalmazkodniuk egy teljesen új világhoz. Aki mer, az nyer! - ez volt a mottó, amely sokaknak sikert hozott.

Ha ma azt állítják, érte már őket baj, és azt is túlélték, akkor nyilván igazuk van. Ha nem így lenne, nem lennének ma velünk. Az más kérdés, hogy talán akadt egy szomszéd, egy rokon vagy egy cimbora, akinek nem volt ilyen szerencséje. Ő már nincs velünk, ezért nem inthet minket óvatosságra.

Hozzátartozik a dologhoz, hogy a Ratkó-gyerekek többsége hozzászokott, hogy ne higgyen a hatalmon lévőknek. Voltuk köztük, akik hűek voltak valaha a hatalomhoz, de ők talán még kevésbé hisznek ma a sok csalódás után. Csoda-e, ha most nem tartják meg a most kihirdetett rendszabályokat? 

 

Kép: Pixabay, Richard Revel

 

 

 

 

Mese karantén idejére - Előszó

A lányom 11. születésnapjára szerettem volna írni neki egy mesét.

 

readinggirlmysticartdesignpixabay.jpg

Igyekezvén beleélni magam a korosztály hangulatába, előszedtem a saját gyerekkori naplómat, utána akartam nézni az interneten, mi is történt akkoriban a nagyvilágban... Hát nem kellett sokáig keresgélnem: 1986-ban a csernobili atomreaktor felrobbanása, az történt.

Úgyhogy erről írtam egy kedves történetet a kislányomnak. 

Ő ekkoriban a Thea Stilton és az Idődetektívek könyvsorozatokat falta, néha én is beszálltam az olvasásba esténként. A sok friss olvasmányélmény pedig nyilván hatással volt a fantáziavilágomra...

Így született meg a "Ne egyél salátát!" című sztori. 

A nagy nap óta eltelt néhány év, és mindezidáig  a történet a fiókom a laptomom egy eldugott sarkában pihent.

Most, a koronavírus járványt követő intézkedések miatt eszembe jutott, hogy a gyerekek előtt titkolózó, zavart és ijedt felnőttekről szóló történet talán jól jöhetne most, amikor sok 9-12 éves hasonlóakat tapasztal.

Miattuk tettem elérhetővé az egész sztorit 10 rövid részben egyetlen nap alatt. Lehet, hogy segít feldolgozni a jelenlegi helyzetet néhány szorongó gyereknek - és esetleg néhány szülőnek is. Mert a gyerekek a mesében végül megmentik a világot... Ha nem így lett volna, hogy éltünk volna túl, mi mai negyvenen felüliek egy atomrobbanást?

Az ELSŐ RÉSZ ITT olvasható.

A kép forrása: MysticArtDesign, Pixabay

Mese karantén idejére - Ne egyél salátát!

 

 

4babapixabayopenclipart-vectors.png

1.

Egy tavaszi reggelen Zsuzsa, a barátnőm, elég rosszkedvűen jött iskolába. Zsuzsa volt a padtársam, barna hajjal és ibolyakék szemekkel, hozzá apró termettel.

Általában nem volt feldobva attól a gondolattól, hogy már megint nem tört ki az atomháború, és iskolába kell jönni, de ezen a napon láttam rajta, hogy valami többről van szó, nemcsak a szokásos „iskolaundoritiszről”. A frufruja szinte eltakarta a szemét, ahogy lehajtotta a fejét, és kötelességtudóan nekiállt elhelyezni a tolltartóját meg az ellenőrzőjét a pad tetején.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Semmi, - válaszolta és kipakolta az oroszfelszerelését a táskájából.

- Nem jössz el inni? – álltam fel és indultam az ajtó felé.

Akkoriban egyikünk sem vitt magával vizespalackot az iskolába, így a kezünkből ittunk a csapnál, ha megszomjaztunk.

Azt hiszem, elfelejtettem megemlíteni, hogy ez nem egy új történet. Akkoriban esett meg, amikor 11 évesek voltunk, egészen pontosan 1986-ban. Szóval 1986-ban nem volt szokás palackozott innivalót vinni az iskolába. Orosz cuccot vinni viszont szokás volt, mivelhogy minden gyerek kötelezően ezt a nyelvet tanulta Magyarországon és még néhány másik szomszédos országban.

Elég sok minden máshogy volt, mint ma, majd még látni fogod. Nem volt mobiltelefon és internet. Durva időszak volt, érted, ugye?

- Nem, inkább éhes vagyok, - válaszolta a kérdésemre Zsuzsa, és elővette a szokásos zsíros kenyerét és egy almát.

Egyedül szaladtam el a mosdóba és ittam egy kis vizet. Visszafelé találkoztam a másik két barátnőmmel, Gigivel és Verával, akik csak most jöttek fel az udvarról.

Gigi már messziről integetett, Vera viszont nagyon el volt foglalva azzal, hogy minél hamarabb a terembe érjen, és úgy tűnt, észre sem vesz. Eddig ügyeletesek voltak, karszalaggal a köpenyükön terelték az elsősöket a termük felé.

Karszalagja csak az ügyeleteseknek volt, de iskolaköpenyt az ország minden iskolása hordott a ruhája felett.

A köpenyünk nem volt egyforma: kinek műszálból, kinek pamutból készült, de mindegyik színe kék volt és a hossza körülbelül a fenekünk alá ért. A célja az lett volna, azt hiszem, hogy ne látszódjanak a különbségek. Ne azzal foglalkozzunk, kinek van menő cucca, és kinek béna. Tűnjön mindenki egyformának.

A legtöbben nagyon hasonló ruhákban jártunk, mivel a boltokban nagyon kicsi volt a választék. Csak kevesen utazhattak külföldre, hogy ott vásároljanak, de azért néhányaknak sikerült, mások pedig kaptak csomagot külföldi rokonoktól. A mi osztályunkban is akadt egy lány, Klaudia, akinek olyan cuccai voltak, amilyenről mi, többiek, nem is álmodhattunk.

- Sziasztok! – üdvözöltem Gigit és Verát. Én már messziről megláttam őket. Vera olyan magas volt, hogy nem volt nehéz észrevenni.

- Szia! Bent van már Kati néni? – kérdezte Vera. Szeretett mindig a tárgyra térni.

- Asszem nincs.

Láttam, hogy Vera nincs megelégedve ezzel a válasszal. Ő szerette mindig biztosan tudni, hogy mi a helyzet.

- Segítettünk öltöztetni a kicsiket, - magyarázta késői érkezésüket Gigi. – Nekik már az első órában lesz a fényképezés, de a legtöbben nem tudták megkötni a kisdobos nyakkendőjüket.

Minden elsős kisdobos, és minden ötödikes úttörő lett az országban. A kisdobosok kék, az úttörők piros nyakkendőt viseltek. Délutánonként örsgyűléseket tartottak, ahol úttörődalokat énekeltek, örsi naplót vezettek, esetleg színházba mentek. De nem emlékszem túl sok örsgyűlésre, amin részt vettem volna. Gigi viszont imádta az ilyesmit, és Vera is eljárt, ő kezelte az örs kasszáját.

Rohantunk a terembe, Kati néni már bent volt.

- Már becsöngettek! – förmedt ránk, amikor beléptünk.

- A kicsiknek segítettünk, azt hittük, még ideérünk, - védekezett Gigi.

- Hinni a templomban kell! – dobta be egyik kedvenc mondását Kati néni.

Általában Balázsnak szokta mondani, mert egyszer kiderült, hogy Balázs templomba jár. A templomba járással nem nagyon dicsekedtek ekkoriban, jobb volt titokban tartani az ilyesmit. Hittant sem oktattak az iskolában. Szóval ez igazából titok lett volna, de Balázs egyszer elszólta magát.

Leültünk a helyünkre, én Zsuzsa mellé, aki épp egy utolsót harapott az almájába, Gigi és Vera pedig a mögöttünk lévő padba.

Kati néni elővette az osztálynaplót, és kínzó lassúsággal kezdte lapozgatni. Az osztályra néma csend borult. A következő másodpercekben dől el, ki felel az új szavakból. Reménykedhettem, hogy nem én, mert már volt jegyem a félévben. De hát ki tudhatja Kati néninél!

- Kovács Zoltán! – mondta végül ki az ítéletet Kati néni.

Szegény Kokó! Ma nincs szerencsés napja. Felállt, felszegte a fejét és várta az első kérdést. Gábor, a padtársa közben feltűnés nélkül a combjára fektette a szótárfüzetét, és abból súgta neki a megoldásokat. Kati néni hallásával gondok voltak, és mivel Gábor kicsit lebújt és valószínűleg nem látszott jól az előtte ülő nagydarab Anikó mögül, volt esély rá, hogy Kokó egész jól megússza majd a feleletet.

Mi többiek fellélegezhettünk. Kinyitottam a füzetemet és rajzolgatni kezdtem. Imádtam rajzolni, legjobban kiskutyákat, cicákat, de igazából bármit, ami eszembe jutott. Jártam rajzszakkörre délutánonként. Egyszer rajzversenyre is elvittek, de sajnos nem nyertem semmit.

„ne eggyél Salátát!” – Zsuzsa egy cetlit tett elém az asztalon, amin ez a szöveg állt. A helyesírás nem tartozott a barátnőm erősségei közé.

Nem értettem, miből gondolja, hogy az oroszóra kellős közepén salátát szándékozok enni. Nem vagyok én nyúl!

„Jó!” Írtam a cetlire, és visszatoltam Zsuzsa elé.

- „Isten szeme mindent lát!” – nézett ránk szúrós szemmel Kati néni. Bár nem vettük észre, de közben vége lett a felelésnek, és Kati néni kiszúrta a levelezésünket.

Zsuzsa becsúsztatta a cetlit az oroszfüzete alá és ártatlan képet vágott. Ez általában jól ment neki.

- Előveszem a szótárfüzetet és jöhetnek az új szavak! – adta ki a vezényszót Kati néni. Nem saját magát utasította, csak szeretett egyes szám első személyben beszélni. Mintha mi mindannyian, az egész osztály, az ő részei lennénk. Szó nélkül elővettük tehát a szótárfüzetet, és tényleg jöttek az új szavak.

Amikor végre valahára kicsöngettek, hátrafordultam Verához, hogy elkérjem tőle a rotringját. Szerettem volna szépen megrajzolni egy arcot, de az én ceruzám túl bumfordi lett volna a finom vonalakhoz. Vera anyukája olyan cégnél dolgozott, ami külföldi országokkal állt kapcsolatban, és ők néha tudtak a dollárboltban vásárolni olyan dolgokat, amit egyébként nem volt könnyű, vagy inkább úgy mondom:  lehetetlen volt beszerezni nálunk. Vera tolltartójában ezért sorakozhatott egymás mellett rotringceruza, illatos radír és mintás vonalzó.

Nem volt időm elkérni a rotringot, mert Vera Gigivel együtt felállt a helyéről és az ajtó felé indult.

- Nem megyünk ki inni? – hallottam ugyanakkor Zsuzsa hangját. Meglepődve néztem rá. Általában traktorral sem lehetett elvontatni a helyéről, csak akkor mozdult meg, ha muszáj volt.

- De, - válaszoltam bizonytalanul és én is az ajtó felé vettem az irányt.

Mire a mosdó elé értünk, Gigi és Vera már visszafelé jöttek a bések termétől. Vera együtt járt néhány béssel kosáredzésre, biztos hozzájuk mentek át megbeszélni valamit.

- Figyeljetek, - állt Zsuzsa Vera és Gigi, és én egyik ámulatból a másikba estem, amiért ilyen furcsán viselkedett ma.

- Mi történt? – kérdezte Vera, aki szintén nem értette, miért gondolja azt Zsuzsa, hogy át kellene vennie az irányítást a négyfős lánycsapatban.

- Mondanom kell valamit.

Éreztük, hogy valami nagyon fontos dologról lehet szó. Bementünk az egyik vécébe és magunkra csuktuk az ajtót.

- Ne egyetek ma salátát! – bökte ki végül Zsuzsa.

Gigi és én egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Zsuzsa sértődötten toppantott egyet a lábával.

- Miért? – kérdezte Vera, akit általában a tények érdekeltek.

- Azt nem mondhatom meg, - felelte Zsuzsa.

- Nekem már levélben is megírta! – rukkoltam elő a háttérinformációval, és Gigire mosolyogtam. – Talán mindet te akarod megenni? – tettem rá még egy lapáttal újra Zsuzsához fordulva.

Zsuzsa összeszorította vékony kis száját, ami így szinte láthatatlanná vált, teljesen elveszett a kerek arcában.

- Nem! – toppantott megint apró lábaival.

- Elkésünk a matekról is, - szögezte le Vera, és kifelé indult volna, de Gigitől nem fért az ajtóhoz. Túl sok hely nem volt a vécéfülkében.

- De most komolyan Zsuzsa, mi ez az egész? – kíváncsiskodott Gigi.

Vera a kilincs felé nyúlt, Gigi és én várakozóan néztünk Zsuzsára.

- Nem mondhatom el, - suttogta Zsuzsa, - szigorúan titkos.

Mi hárman egymásra néztünk. Hallottuk ezt már Zsuzsától, és tudtuk, mint jelent. Zsuzsa apukájának akadtak szigorúan titkos ügyei, mert a béemnek dolgozott. Ezért laktak a rendőrházban, ezért kaptak háromszobás lakást, pedig Zsuzsának nem volt testvére, és ezért volt két telefonjuk.

Akkoriban ugyanis a lakást nem feltétlenül pénzért vásárolta az ember, hanem feliratkozott egy listára, és, ha jól viselkedett, bizakodva várakozhatott arra, hogy kiutalnak neki egyet.

Tehát Zsuzsáék a rendőrházban kaptak egy háromszobás lakást. Én pedig egyszer, amikor náluk voltam, kíváncsiságból felvettem a kagylót, amikor az apukája beszélt a másikon, de Zsuzsa olyan komolyan szólt rám, hogy megjegyeztem: ezt nem szabad.

- De azért valamit csak elmondhatsz, - próbálkozott Gigi. – Különben honnan tudjuk, hogy komoly a dolog?

- Veszélyes, - alig hallottunk Zsuzsa halk hangját.

- Mitől lehet veszélyes egy saláta? – csattant fel Vera, mert nagyon nem szerette, ha valaki tud valamit, amit ő nem.

Mind Zsuzsára bámultunk, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Vera lenyomta a kilincset, Gigi kipréselte magát az ajtón, aztán mindannyian szaladni kezdtünk a terem felé.

A 2. RÉSZ ITT olvasható.

A kép forrása: OpenClipart-Vectors, Pixabay

Miről árulkodnak a régi családi fotók? (2. rész) - A dédszüleim esküvői képe

A dédszüleim 1916-ban házasodtak össze, ez az esküvői képük.

hascheklorinclebhardtroza_1.png

 

A vőlegény egyenruhát visel: az első világháború miatt került szülővárosából, Bécsből Budapestre. Talán a háború az oka annak is, hogy a menyasszony, Lebhardt Róza nem fehér, hanem sötét ruhát öltött. Sok férfi, így egyetlen öccse is a fronton, nem épp ünneplésre való idő. Hogy volt nekik kedvük egyáltalán házasodni? Hogy úszta meg a dédapám a nagy világégést, amely mindent megváltoztatott? Nem tudom.

A házassági anyakönyv bejegyzésében a vőlegény neve magyar változatban, Haschek Lőrincként szerepel. Foglalkozása: vasúti távírász. Talán a műszaki képzettsége miatt vezényelték Budapestre, és emiatt nem kellett harcolnia?

Az ifjú pár tagjai alig érinti egymást, a dédapám egy széken ül, a menyasszony mögötte áll. Egy másik képről tudom, hogy Lőrinc sokkal magasabb volt Rózánál, valószínüleg ezért ültették a székbe.

A nő a kesztyűjét tartja kezében, a férfi a sapkáját. A kapcsolat közöttük mindössze annyi, hogy a nő hozzáér a férfi kabátujjához. Mind a ketten egyenesen a kamerába néznek: Róza nyugodtan, szinte megingathatatlanul, a férfi eltökéltséget sugárzóan, energiával telve.

Róza két évvel idősebb Lőrincnél, már 26 éves. 1916-ban, kispolgári családban nem épp fiatal menyasszony. Két nővére már családanya - vajon őt mi tartotta eddig vissza attól, hogy bekössék a fejét?

A családi legenda szerint a császári és királyi hadsereg katonái az Ürömi utcai iskolában voltak elszállásolva, ahonnan a közeli Lebhardt kocsmába jártak kosztolni. Itt lett figyelmes Lőrinc (akkor még Lorenz) a vendéglősék lányára, annak fekete hajára. 

El tudom képzelni, hogy a bécsi fiatalember otthonosan érezte magát Óbudán. A borozók, a dombok, a németül beszélő szőlősgazdák a szülőhelyére, az osztrák főváros Sievering negyedének szőlőire emlékeztették. Ez a kép még a monarchiában készült, amikor a bécsi születésű fiatalember nem számított külföldinek Magyarországon, a Budán született menyasszony pedig anyanyelvi szinten tudott németül, mert az apjától-nevelőanyjától azt tanulta. 

Tudom, hogy a pár a háború vége után fűszerkereskedést nyitott, amely szép megélhetést biztosított nekik és egyetlen leányuknak.

A feleség ötvenévesen halt meg egy szörnyű betegségben. A férj újraházasodott, és megérte a második világháború kitörését is. Nem sorozták be, egészen az ostromig vitte tovább a budai üzletét. 1944. december 28-án halt meg, miután a szovjet csapatok elérték Pasarétet...

De az 1916-ban készült fotón még nem látható a jövő, ami a mai szemlélő számára már történelem...

Ez egy fiatal pár képe, akik épp közös életüket kezdik, tele tervekkel és reményekkel. Van, ami megvalósul majd, és van, ami nem, ahogy az lenni szokott. De az ember dolga az, hogy bízzon a jövőben, nem igaz?

 

A sorozat első része (a menyasszony apjának esküvői képéről) ITT olvasható.

Ha szívesen nézegetnél további régi, családi fényképeket, esetleg megosztanád a saját kincseidet másokkal, csatlakozz a Régi Családi Fotók facebook csoporthoz!

 

A kövekező tervezett előadásom:

Copf és pukedli vagy strapa és suvickolás? - GYERMEKKOR A SZÁZADFORDULÓS BUDÁN

Helyszín: Budaörsi Jakob Bleyer Helytörténeti Múzeum

Időpont: 2020. március 27., péntek, 18 óra KÉSŐBBI IDŐPONTRA HALASZTVA!!!

  

 

 

 

 

 

 

Miről árulkodnak a régi családi fotók? - Az ükapám esküvői képe

A történészek is csak nem olyan régen fedezték fel, hogy az írásos anyagok mellett a fotók, ezen belül a családi képek is felhasználhatóak történeti forrásanyagként. A régi fotográfiákat sajnos nem olyan könnyű értően elolvasni, mint a szövegeket, de ha valakinek van háttértudása és érzéke a részletekhez, nem reménytelen az ügy. Ha nem hagyjuk magunkat elijeszteni a fura öltözékek és a fiatal embereket is mindig öregnek mutató túlméretezett pöndörödő bajusz által, a régi képek kiegészíthetik az iratokban talált információkat.

 

lebhardtgrubereskuvoi.jpg

Az ükapám 1893. szeptemberében házasodott másodszor, miután az első felesége, Harrer Anna - az én ükanyám -néhány hónappal korábban meghalt tüdővészben (a haláláról ITT írtam korábban). Lebhardt Károly ott maradt három kicsi gyerekkel meg az italméréssel.

Tudjuk, hogy akkoriban nem volt ritka vendég a családoknál a Halál, és a mából visszatekintve úgy gondolhatjuk, bölcs őseink el is fogadták azt. Lám, Lebhardt Károly is gyorsan újraházasodott, túl a negyvenen egy huszonhárom éves lányt vett el, aki hamarosan újabb gyermekkel ajándékozta meg, végre fiúval (aztán még két lánnyal is).

Olvastam Lebhardt Károly végrendeletét, amelyet 59 évesen íratott, s amelyben szép szavakkal illeti a második feleségét, a közös munkának tulajdonítva az addigra már megalapozott kispolgári jólétet. Gondolom, hogy Gruber Erzsébet dolgos és okos asszony lehetett, hiszen később a majd húsz évvel idősebb férje halála után egyedül tartotta  el a hat Lebhardt-gyereket, taníttatta, kiházasította őket.

A levéltári dokumentumokból megismert tények mind ott motoszkálnak a fejemben, miközben az esküvői fotójukat nézem. 

A menyasszony és a vőlegény nemcsak fogja egymás egyik kezét, a fiatal nő a férfi vállára is teszi a másikat. A férfi testtartása számomra furcsán merev. Jelentenek valamit ezek a dolgok? Jelentheti-e mindez azt, hogy a menyasszony támogatta, óvta a vőlegényt? Hogy a nagy korkülönbség ellenére nem a középkorú férfi, hanem a fiatal nő volt az erő a kapcsolatban? És a gyásztól megtört férfi a fiatal, sziklaszilárd tartással rendelkező fiatalasszonynak köszönhette a talpraállásását? 

Vagy csak arról van szó, hogy életében először áll fényképező masina előtt, és nem tud mit kezdeni a helyzettel, öregnek érzi magát a modern kacifántos technológiához?

A régi családi képek nézegetése számos kérdést felvet, amelyekre nem mindig kapunk biztos választ. Sokat segít, ha mások véleményét is kikérjük.

A Régi családi fotók facebook csoport vagy más hasonló közösségek olyan emberek gyűjtőhelyei, akiktől sokat lehet tanulni. Nem szégyen segítséget kérni, és nem ritkán nagyon jó tippeket is kaphatunk olyanoktól, akik külső szemlélőként tekintenek féltve őrzött családi képeinkre.

 

A bejegyzés szerzője élőszóban is szívesen mesél a levéltárakban és családi fiókokban tett kutatásairól.

 

KÖVETKEZŐ ELŐADÁS:

Copf és pukedli vagy strapa és suvickolás? - GYERMEKKOR A SZÁZADFORDULÓS BUDÁN

Helyszín: Budaörsi Jakob Bleyer Helytörténeti Múzeum

Időpont: 2020. március 27., péntek, 18 óra KÉSŐBBI IDŐPONTRA HALASZTVA!!!

 

 

Családkutatás kezdőknek

Sokan vagyunk, akik szeretnénk többet tudni az őseinkről - de hogyan kezdjünk hozzá a kutatáshoz?

Egy kis összefoglaló a keresés első lépéseiről, a lelőhelyekről és a segítő csoportokról.

geneologypixabaydarkworkx.jpg

 

ELSŐ LÉPÉSEK

1. DOKUMENTUMOK ÖSSZEGYŰJTÉSE

(születési, házassági és halotti anyakönyvi kivonatok, gyászjelentések, keresztlevelek, munkakönyvek

naplók, levelek, fényképek)

A legjobb lenne, ha a családi fiókokban kezdenénk a kutakodást. Érdemes felkeresni távolabbi rokonokat is, hátha előbukkan valami, ami értékes adatokat tartalmaz. Van, aki nem szívesen beszél a múltról, van, aki nem tartja azt fontosnak, velük nem könnyű a dolgunk. De ha szerencsénk van, az is kiderülhet, hogy már más is nekikezdett a rokonságban a családkutatásnak - ő különösen nagy segítségünkre lehet.

2. ADATOK KIGYŰJTÉSE ÉS RENDSZEREZÉSE

(születési idők, születési helyek, halálozási dátumok és helyszínek)

A kincskeresés mámoros időszaka után jönnie kell a tényszerű adatok kigyűjtésének és rendszerezésének. Minden apró részlet fontos lehet, még ha első pillanatban nem is tűnik annak. Például, ha egy család idősebb gyermekeit máshol keresztelték, mint a fiatalabbakat, sejthetjük, hogy időközben költözött a família. Ehhez a felismeréshez az kellett, hogy nem csak a keresztelés időpontját, hanem a helyszínét is feljegyeztük, és később a két adatot összehasonlítottuk egymással.

Ha kimerítettük a családi archívumot (és a rokonokat), irány a levéltár és a virtuális lelőhelyek!

 

TOVÁBBI KUTATÁS HELYSZÍNEI:

- levéltárak

Magyar Nemzeti Levéltár

Budapest Főváros Levéltára

Én rengeteg dokumentumot találtam a BFL-ben. Mindjárt a kutatás eljén ükapám végrendelét, benne ezt a mondatot: "német nyelven megmagyaráztatott". Azóta tudom (a családi emlékezetben feledésbem merült), hogy az Óbudán született és 1910-ben itt elhunyt elődöm haláláig nem tanult meg tökéletesen magyarul.

 

helyi levéltárak

egyházi levéltárak

 

- internetes adatbázisok

Familysearch

Itt rengeteg keresztelési és halálozási anyakönyvet találhatunk, nem csak Magyarországról - bár a kereséshez szükség van némi türelemre. Számomra például itt derült ki, hogy az ükanyám nem "talán a szülés miatt halt meg", ahogy a családban mondták. Bár igaz, hogy született még egy gyereke, de tbc-ben vesztette életét az anya és a gyermek is. 

Hungaricana 

Kategóriák szerint kereszhetünk: árvaszéki ügyek, büntetőügyek, hagyatéki ügyek, közjegyzői okiratok, polgári perek, kihirdetett végrendeletek. 

Gyászjelentések

A régi gyászjelentések nemcsak az elhunytról, de a családjáról is fontos adatokat tartalmaznak, mivel általában felsorolják a hozzátartozókat. Világosan látjuk a házastársakat, a gyerekeket és azok házastársait, az unokákat.

Arcanum

Régi újságokat olvashatunk előfizetés ellenében. Nemcsak a kort ismerhetjük meg, hanem konkrét híreket is megtudhatunk őseinkről. Az ingatlan adás-vétel, hirdetés rovatokban, vagy például egy bál résztvevőinek névsorában is felbukkanhat a nevük. Én egy rövid cikkből tudtam meg például, hogy a dédanyám egyik testvére buszjáratot tervezett indítani a vendéglőjéhez.

MACSE (Magyar Családtörténet-Kutató Egyesület) 

Az adatbázisokban kincsekre lelhetünk, előadásokat is szerveznek. 

Fortepan 

A rengeteg régi kép között némi szerencsével saját családtagjainkra is bukkanhatunk. Ehhez persze tudnunk kell a nevüket vagy azt, hogy hol éltek.

Vatera

Több képeslapot is vásároltam már, amelyek valaha a családom kisboltját vagy vendéglőjét reklámozták. Íme egy konrét eset: Vaterán talált fotón az ükapám vendéglője.

 

Ha nem csak száraz adatokat szeretnénk birtokolni, hanem az a célunk, hogy többet megtudjunk arról, hogyan is éltek az őseink, meg kell ismernünk a kort, amelyben éltek, azaz háttértudásra van szükségünk.

HÁTTÉRTUDÁS:

történelemtudomány

irodalmi művek, naplók

 

Manapság nagy segítséget jelenthetnek a hasonszőrű kutatókat összefogó csoportok is. Általuk nemcsak abban nyugodhatunk meg, hogy nem vagyunk egyedül fura hobbinkkal, de nagyon sokszor komoly segítséget is kaphatunk a nálunk tapasztaltabbaknál.

FACEBOOK CSOPORTOK:

Régi Családi Fotók,

Budapest Régi Képeken,

Családfakutató és Múltidéző Fórum,

Levéltárban (is) Kutatók Társasága

 

Sok örömet és némi szerencsét kívánok a kutatáshoz!

 

Tetszett? Kövesd a HajnalAnettBlog Facebook oldalát! Lépj be a Régi Családi Fotók facebook csoportba!

Kép forrása: DarkWorkX, Pixabay

A soványság legnagyobb veszélye

A hirdetéseket nézve, magazinokat olvasva könnyen az lehet az ember benyomása, hogy mindenki fogyni szeretne. Nemcsak a divat miatt, hanem az egészségükért is sokan fogyókúráznak, hiszen szinte bármilyen betegségről van szó, a túlsúly mindig ott szerepel a kockázati tényezők között.

Lehet, hogy nehéz elképzelni, de nem kevesen vannak a túlparton, vagyis olyanok, akik hízni szeretnének, de sehogy sem tudnak. Mert létezik olyan, hogy genetikailag sovány, bármennyire is hihetetlen, esetleg bosszantó egyesek számára. A vékony alkatúak egy része nyilván meg is van elégedve a helyzetével, és élvezi, hogy látszólag büntetlenül tömheti magába az édességeket, a gyorsételeket és gyakorlatilag bármit, amitől mások a vonalaik érdekében kénytelenek távol tartani magukat.

Kevesen vagy túl későn ébrednek rá, hogy ez a büntetlenség valójában tényleg csak látszólagos, és általában nem is tart örökké. Ha valaki vékony, amióta az eszéd tudja, hozzászokhat, hogy eleressze a füle mellett az életmódbeli, vagyis táplálkozást és mozgást érintő tanácsokat, mondván: ez őt mind nem érinti, hiszen ő sovány! Diétázni, sportolni csak a kövéreknek kell, nem igaz? A válasz természetesen: nem.

thinpixabaygerdaltman.jpg

Mozgásra minden embernek szüksége van, nemcsak a kalóriák elégetése miatt. Az egész szervezet igényli, méghozzá nem csak a test (gerinc, izületek, ér - és emésztőrendszer stb), de a lélek is. A mozgás nagyszerű fegyver például a depresszió ellen is. És azt sem csak a kilók miatt érdemes meggondolnunk, mivel tápláljuk a testünket. Minden ellenkező elképzeléssel szemben a cukorbetegség nem csak kövér embereknél alakulhat ki. A finomított cukrok senkinek nem tesznek jót. A tejet szintén kerülnie kellene a többségnek. "A laktózintolerancia nem betegség, hanem az emlősök természetes állapota."

A soványság legnagyobb veszélye tehát az, hogy a vékony emberek figyelmen kívül hagyhatják az egészégügyi tanácsokat, gondolván, ezek rájuk nem vonatkoznak. Látszólag jó ideig sokszor nincs is baj, amikor pedig megjelennek a krónikus betegségek, gyakran úgy tűnik, már késő. És még az a kiskapu sem marad, mint a kövéreknek, miszerint: "Adjon le pár kilót, és mindjárt jobb lesz a vérnyomása/vércukra/térdizületi gyulladása!"

 

Kép forrása: Pixabay, Gerd Altmann

 

Tetszett? Nézz körül a blogon, és olvass a Vaterán talált fotóról az ükapám vendéglőjéről vagy arról,

hogy 40 évesen még fiatal vagy!

És kövesd a HajnalAnettBlog facebook oldalát! 

 

süti beállítások módosítása