Gyerekkoromban hittem abban, hogy a világ az ősidők óta mindig egyre jobb lett, és ha ez eddig így volt, akkor nyilván ezután is mindig egyre jobb lesz majd. A szocialista történelemkönyvek, a gyermeki optimizmus, a szüleim elbeszélései a sötét ötvenes évekről és a rendszerváltás idejének felnőtteket is elringató freongázos-hajlakkos hangulata - mindez együttesen nem is vezethetett máshová, mint hogy örömmel várjuk a Jövőt.

Közben zajlott az Élet: tanultunk, dolgoztunk, megházasodtunk, gyereket vállaltunk.

Még egy-két év és a gyerekeink is felnőnek. 

Nekünk még oroszul kellett tanulnunk, ők már maguk választhatnak második nyelvet a világhálóról ismerős angol mellé. Mi még úttörőtáborban nyaraltunk, ők, ha szerencsés családba születtek, már külföldre utaznak, akár télen-nyáron is.

Most megállt az idő a pandémia miatt, szünetelt sok lehetőség, ami korábban természetes volt számukra. Ők türelmesen várnak. Otthon maradtak, amíg nem volt elérhető az oltás, hogy védjék az időseket.

De ígérhetjük-e nekik, hogy minden visszatér az eddigi kerékvágásba? Megvédjük-e őket mi a rájuk leselkedő veszélyektől?

Nem is olyan régen még azért sírtunk, mert mire mi odajutunk, valószínüleg megemelik a nyugdíjkorhatárt, és hetvenéves korunkig dolgoznunk kell majd. El voltunk foglalva magunkkal, a hétköznapi problémáinkkal, és nem vettük észre, hogy sokkal-sokkal nagyobb a baj. 

A szemünk láttára változik meg a környezet, amelyben élünk. Nem csak az a baj, hogy olvadnak a gleccserek és a sípályák sem a régiek.

A 2003-as hőhullám idején 70000 ember halt meg Európában, jobbára idős emberek. A legtöbben Franciaországban, ahol nem szokás klímaberendezést szerelni a házakba, mert korábban nem volt erre szükség. És Olaszországban, mert akkora hőségre, amekkora ezen a nyáron volt, ők sem számítottak. De sokan vesztették életüket Belgiumban és Luxemburgban is. Ezek az országok nem a mediterrán klímájukról híresek, éppen ezért érte felkészületlenül az ottani lakosságot a hirtelen meleg.

Bár nálunk nem sokat beszéltek róla, de magyar áldozatai is voltak a kánikulának. A számokat először mindenhol alábecsülték: el kellett telnie egy kis időnek, mire nyilvánvalóvá vált, hogy azon a nyáron nemcsak a korábbiaknál, de a későbbieknél is többen haltak meg, és a többlethalálozás oka csakis a hőhullám lehetett.

Vannak, akik a mai napig nem tekintenek kész tényként a klímaváltozásra. Esetleg valami olyasmire, ami másott, máskor történik. De a helyzet szó szerint egyik napról a másikra megváltozhat. Németországban idén a választásokat is befolyásolhatja az idei áradás, amely emberi életeket követelt. 

Az alábbi térképen látható, hogy Magyarországot Németországgal, illetve az előbb említett Belgiummal és Luxemburggal együtt a klímaváltozás által közepes mértékben érintett zónába sorolják. Ebben a térségben várhatóan, illetve részben már jelenleg is növekszik az erős esőzések és az ezeket követő áradások, ugyanakkor az aszályos időszakok száma is, és enyhülnek a telek.

Ha változik a világunk, nekünk is változnunk kell majd. Máshogy kell építkeznünk, máshogy kell dolgoznunk, máshogy kell pihennünk. Van, aki szerint hűsítő centrumokat kell majd nyitni azok számára, akik a saját lakásukban nem bírják majd a meleget. A völgyekben lévő városokat el kell költöztetni a hegyekből lezúduló árvizek miatt. Új betegségekkel kell megbírkóznunk, az enyhe teleket túlélő, így északra nyomuló rovarok miatt.

A többszáz, akár ezer éves népi bölcsességek, amelyek a természet megfigyelésén alapultak, az őseinktől örökölt felhalmozott tudás semmissé válik. Újra kell tanulni mindent, mintha egy másik bolygóra kerültünk volna. 

Ebben az új világban kell majd elboldogulni a gyerekeinknek, és felnevelniük az unokáinkat.

Ez lesz a realitás a gyerekeink számára. Ez lesz a világuk, ha felnőnek, nekik, akik most Minecraft-tal játszanak, tik-tok videókat néznek és pónilovaglásra járnak.

Nagyon úgy tűnik, hogy nem a jó irányba haladunk.

Amikor én voltam tizenéves, úgy látszott, hogy minden egyre jobb lesz. Több lehetőségem volt, mint anno az anyámnak, aki az ötvenes években volt gyerek. Ők hatan voltak testvérek, ketten-ketten aludtak egy ágyban, mert ennyi jutott. Iskola előtt, hajnalban, a dohányföldön dolgoztak. Érettségi után nem mehettek egyetemre, mert x-esek voltak. 

Én egy lakótelepen nőttem fel és rajzszakkörre jártam az iskola után. Csak a rendszerváltás után jutottam ki külföldre. Kevesebbnek éreztem magam a nyugatiaknál, akikről azt képzeltük, mind gazdagok, egy jobb világ teremtményei.

Akkor még nem tudtam, hogy a nagymamám a harmincas években, tizenéves korában minden nyári szünetet a bécsi rokonainál töltött. Felült a vonatra Pesten, és egyedül elvonatozott a Poldiékhoz. Ő egyke volt, a Császár fürdőbe járt úszni, és kereskedelmi érettségit tett. Az apja nyilván úgy tervezte, átveszi majd a boltot Budán.

Nem vette át a boltot, mert közbejött a második világháború meg az államosítás. Férjhez ment és szült hat gyereket, akiknek nem tudott hat ágyat venni, és se uszodába nem járatta, se a vasfüggöny túloldalán élő rokonokhoz nem küldhette őket. Végig kellett néznie, hogy a gyerekei egy másik, nehezebb világban nőnek fel, mint ami neki jutott.

Gondolkodott-e azon valaha, hogy jutott odáig a világ, ahová addigra eljutott? Végignézte a zsidóüldözést, végigszenvedte a háborút, megélte szeretett családtagok halálát, a kommunisták hatalomra kerülését. Mit tehetett volna ő, egy egyszerű asszony, feleség, anya? 

Csak végignézte, végigszenvedte. Mi is ezt tesszük majd?

(Elnézést, nincs happy end, egyelőre. De van szerkesztés gomb, jó lenne később még hozzáírni egy pozitív befejezést.)

Források:

Hitze-Sommer 2003 hat 70000 Europäer getötet, Spiegel 2003.03.23.

Deutschland 2050: Wie der Klimawandel unser Leben verändern wird Br24 2021.07.07.

illusztráció: Quarks.de