Lesétálok a Széll Kálmán térre. Végre sikerült leszoknom róla, hogy Moszkva térként emlegessem. (Az ötvenhatos busz se jár már erre...)
Bevásárolok a Sparban. Fizetek, nem érzem jól magam, biztos a front... Úgy döntök, hogy busszal megyek haza.
Tegnap lejárt a bérletem, de van nálam több jegy, még a pandémia súlyosabb idejében halmozódtak fel, amikor nem jártam sehova.
A busz ajtaja csukva. Két - ha jól hallom oroszul, vagy ukránul? - beszélő, jól öltözött nő épp a QR-kódot olvassa be a busz faláról a mobiljával.
Megnyomom a gombot, kinyílik az ajtó.
- Máris itt vannak? - gondolom, és annyira megzavarodok, hogy csak köszönök a buszvezetőnek és megyek határozottan hátra. Nem jut eszembe, hogy hétvégén mutatni kell a bérletet, vagy az első ajtónál kell kezelni a jegyet.
Rám szól. Előveszek egy jegyet és bedugom az automatába. Nem vagyok biztos benne, hogy működik-e a gép. De van számsor a jegyen, mutatom a vezetőnek.
- Nem sípolt, nem kezelt. - mondja.
Tényleg nem hallottam én sem a hangot. Nem szoktam használt jegyet tartani a pénztárcámban, de most elbizonytalanodom. Előveszek még egy jegyet, és lekezelem. Összehasonlítom a két nyomatatott számsort: ugyanaz. Mutatom a sofőrnek. Feleslegesen kidobtam háromszáz forintot az ablakon.
Mindegy, vannak nagyobb problémák is a világban. Én is átéltem már nagyobb tragédiákat.
Hátrébb megyek, leülök.
A busz elindul. A két nő kilenc-tíz év körüli gyerekkel van. Az egyik kisfiún cirill betűvel díszített sapka. A fiú szőke, kerekfejű, kékszemű. A nők egyfolytában a telefonjukat nézik. Az egyik háttal ül nekem, a másik szemben. Nézem a gyönyörű körömlakkját és a vékonytalpú, elegáns cipőjét.
Magunk mögött hagyunk néhány megállót, amikor az egyik nő feláll, és rátekeri az egyik gyerek szájára-orrára a sálát. Aztán a másiknál is elkezdi a műveletet.
Az előttük ülő utas, egy nő mond nekik valamit. Talán a vezető is? Nem hallom a busz középső részéből.
Aztán a nők és a gyerekek felállnak leszálláshoz készülődnek. Közben is a telefonjukat nézik. Tényleg itt akartak leszállni? Vagy kiutasították őket, amiért a gyerekek nem viseltek maszkot?
Felállok és előremegyek, közbe akarok avatkozni, segíteni. Mire odaérek, már leszállnak.
- Leszállították őket? - kérdezem a sofőr mögött ülő nőt. Hatvanas, jó karban lévő nő.
- Igen. Nem volt rajtuk maszk. - válaszolja.
- Dehát gyerekeknek nem kötelező!
- Bizonyos kor fölött igen. - mondja a nő. Aztán hozzáteszi: - Ukránok voltak, nem magyarok.
Nem ér váratlanul az érvelés. Hogy is ne számítanék erre? Nem aludtam át az elmúlt éveket.
- És akkor dögöljenek meg?! - kérdezem.
A nő azt mondja, történnek ennél csúnyább dolgok is. Ebben egyetértünk.
A busz üres, talán hátul ül még valaki. Vasárnap délelőtt van, az emberek otthon vannak vagy a templomban...
- A metrón se szoktak a gyerekek maszkot hordani - fordulok a buszvezetőhöz. Megnyomom a gombot, az én megállóm következik.
- De kötelező - azt hiszem, ezt válaszolja erre.
Még jól megmondom neki a véleményemet, mielőtt leszállnék. Hogy bennem sem bízott, azért kezeltem két jegyet. Hogy jobb lenne, ha magába nézne.
Aztán hazamegyek és elmesélem a gyerekeimnek, mi történik odakint.
