Nyelvtanulásról, gyereknevelésről, táplálkozásról, történelemről, jelenről és jövőről...

Hajnal Anett

Miért mászkálnak az idősek?

2020. március 26. - Hajnal Anett

A világ több országában felszólították a lakosságot az otthonmaradásra, a koronavírus terjedésének lassítása érdekében Nemcsak nálunk, máshol is bezártak az iskolák, az éttermek, a mozik - van, ahol szinte minden, amelyben nem élelmiszert vagy gyógyszert árusítanak. Otthonról dolgozik mindenki, akinél ez megvalósítható,  és tényleg nem teszi ki a lábát a többség (nem is nagyon lenne hová menni munka után).

Érkeznek azonban hírek arról is, hogy nem mindenki tartja be a rendkívüli szabályokat.

Németországban koronapartikon ünneplik a fiatalok saját ifjúságukat, dacolva a veszéllyel. Persze annak tudatában ilyen bátrak, hogy a statisztikák szerint ők maguk nem is igazán veszélyeztetettek.

Nálunk, úgy hírlik, elsősorban az idősebb korosztály képviselői a rebellisek. Pont azok, akiknél komolyabb esély van arra, hogy a vírusfertőzés miatt kórházi ápolásra, rosszabb esetben akár intenzív ellátásra szorulnak majd.

guitaristrichardrevel.jpg

De mégis miért nem maradnak otthon a magyar nyugdíjasok?

Aki ma 70-75 éves, az a második világháború után jött a világra. Nálunk sokáig Ratkó-gyerekeknek hívták őket, gondolván, hogy Ratkó Anna miniszter abortusztilalma miatt születtek olyan sokan. Valójában nemcsak nálunk, de a világ más részein is valóságos népességrobbanás következett a háború szörnyűségeit követő várva-várt békeidőkben.

Ezért hívják angolul baby boomereknek ezt a generációt. A kifejezés - hála a ma fiatal Y-nemzedéknek - újabban szitokszónak számít, és akár arra is használható, hogy elhallgattassunk egy idősebb embert, ha hozzá szeretne szólni klímavédelmi kérdésekhez.

De egyszer az Y-generáció tagjai is megöregszik majd (lehet, hogy hamarabb, mint ők maguk gondolnák), ahogy a korábbi nemzedékek. Ugyanis bármily meglepő, egyszer a baby boomerek is voltak fiatalok.

Nem is akármilyenek! Ők, a Nagy Generáció tagjai találták fel a beat zenét és kultúrát, ők hordtak először hosszú hajat, farmernadrágot  és miniszoknyát - akkor, amikor ez még valóban lázadásnak számított. A szocialista blokkban akár a rendőr is elvihetett valakit egy rendezetlennek ítélt frizura miatt. Ők tényleg felléptek, Kelet-Európában a kommunizmus, nyugaton a kapitalizmus ellen, akkor is, ha emiatt a börtönt kockáztatták.

Ma a gyerekeik próbálják meggyőzni őket az otthonmaradásról. Ők a mai negyvenesek, az X-generáció tagjai. Elveszett nemzedéknek tartják őket, mert a két forradalmi lelkületű, kísérletező csapat - a baby boomerek és az Y-generációsok - között sokaknak közülük nem sikerült megvalósítaniuk az álmaikat. Kötelességtudóan végzik a feladataikat, alkalmazkodtak előbb az idősebbekhez, most pedig a fiatalabbakhoz, akik a hírek szerint be se teszik a lábukat az irodába, amíg azt fel nem szerelik túró rudi automatával. 

Nem meglepő, hogy a mai negyvenesek nem értik a szüleiket. Ők otthonról dolgoznak, miközben segítenek a távoktatásban résztvevő iskolás gyerekeiknek, akiknek emelett igyekeznek az önkéntes karantén alatt is napi ötször egészséges és tápláló ételt varázsolni az asztalra... A nagypapa pedig az észérvek ellenére semmivel sem törődve vígan metrózik keresztül-kasul a városon?!

Talán szerepet játszik, hogy mai hetvenévesek a szocializmusban élték le fiatal felnőtt életüket, és negyvenes-ötvenes éveikben kellett alkalmazkodniuk egy teljesen új világhoz. Aki mer, az nyer! - ez volt a mottó, amely sokaknak sikert hozott.

Ha ma azt állítják, érte már őket baj, és azt is túlélték, akkor nyilván igazuk van. Ha nem így lenne, nem lennének ma velünk. Az más kérdés, hogy talán akadt egy szomszéd, egy rokon vagy egy cimbora, akinek nem volt ilyen szerencséje. Ő már nincs velünk, ezért nem inthet minket óvatosságra.

Hozzátartozik a dologhoz, hogy a Ratkó-gyerekek többsége hozzászokott, hogy ne higgyen a hatalmon lévőknek. Voltuk köztük, akik hűek voltak valaha a hatalomhoz, de ők talán még kevésbé hisznek ma a sok csalódás után. Csoda-e, ha most nem tartják meg a most kihirdetett rendszabályokat? 

 

Kép: Pixabay, Richard Revel

 

 

 

 

Mese karantén idejére - Előszó

A lányom 11. születésnapjára szerettem volna írni neki egy mesét.

 

readinggirlmysticartdesignpixabay.jpg

Igyekezvén beleélni magam a korosztály hangulatába, előszedtem a saját gyerekkori naplómat, utána akartam nézni az interneten, mi is történt akkoriban a nagyvilágban... Hát nem kellett sokáig keresgélnem: 1986-ban a csernobili atomreaktor felrobbanása, az történt.

Úgyhogy erről írtam egy kedves történetet a kislányomnak. 

Ő ekkoriban a Thea Stilton és az Idődetektívek könyvsorozatokat falta, néha én is beszálltam az olvasásba esténként. A sok friss olvasmányélmény pedig nyilván hatással volt a fantáziavilágomra...

Így született meg a "Ne egyél salátát!" című sztori. 

A nagy nap óta eltelt néhány év, és mindezidáig  a történet a fiókom a laptomom egy eldugott sarkában pihent.

Most, a koronavírus járványt követő intézkedések miatt eszembe jutott, hogy a gyerekek előtt titkolózó, zavart és ijedt felnőttekről szóló történet talán jól jöhetne most, amikor sok 9-12 éves hasonlóakat tapasztal.

Miattuk tettem elérhetővé az egész sztorit 10 rövid részben egyetlen nap alatt. Lehet, hogy segít feldolgozni a jelenlegi helyzetet néhány szorongó gyereknek - és esetleg néhány szülőnek is. Mert a gyerekek a mesében végül megmentik a világot... Ha nem így lett volna, hogy éltünk volna túl, mi mai negyvenen felüliek egy atomrobbanást?

Az ELSŐ RÉSZ ITT olvasható.

A kép forrása: MysticArtDesign, Pixabay

Mese karantén idejére - Ne egyél salátát! 10. rész

10.

A metróvégállomásra beszéltük meg a találkozót a lányokkal, mind a négyen odaértünk időben. Mindenkinek sikerült szétosztania a szórólapokat a számára kijelölt környéken.

Verát is megkérdezte valaki, mit csinál, de ő egyből rá tudta vágni, hogy úttörő feladatot teljesít, azután gyorsan elhagyta a lépcsőházat. Giginél nem volt semmi gond, jól elbeszélgetett egy-két nénivel, azután folytatta a postaládák feltöltését, amikor megint tiszta volt a levegő. Zsuzsának sem akadt gondja, üresek voltak a lépcsőházak, amíg dolgozott.

Híradóra hazaértünk. Engem kicsit leszidtak, hogy hol voltam eddig, de nem kerültem nagyobb bajba. A tévében épp azt magyarázta egy szakértő bácsi, hogy nem kell félni, eloltották a tüzet az atomerőműben, és a két sérültet kórházban ápolják.

Még hetekig ilyesmiket írtak az újságok, néhány sérültről és elhárított veszélyről szóltak a híradások. Csak évekkel később derült ki, hogy valójában mi történt.

Az atomerőmű környékéről egész városok lakosságát kellett elköltöztetni, hogy megmentsék az embereket a sugárveszélytől. Biztos nehéz lehetett nekik otthagyni a házaikat, hiszen a sugárzás nem volt látható, nehéz lehetett elhinni, hogy valóban szükség volt erre az intézkedésre. De attól, hogy valamit nem látunk, az nem jelenti azt, hogy az a valami nem létezik.

Én úgy emlékszem, hogy a négy tizenegy éves lány, Gigi, Vera, Zsuzsa és én, nem hiába dolgoztunk. A szórólapjaink célba értek, és sok embert visszatartottak attól, hogy kimenjenek a május elsejei felvonulásra, aztán az egész napot a szabad ég alatt töltsék. Otthon, a négy fal között pedig biztonságban voltak, nem kellett attól tartaniuk, hogy káros sugárzás éri őket.

Talán rosszul emlékszem, és nem pontosan úgy történt minden, ahogy most elmeséltem. Egyvalami biztos: ekkor megtanultam, hogy attól, mert valami hihetetlen, még lehet, hogy igaz. És azt is, hogy az élet a legnagyobb katasztófák után után is mindig visszatér a szokásos kerékvágásba.

Igaz, hogy ötödikes koromban kis híja volt, hogy egy atombaleset fél Európát megrázza. De végül nem esett bajunk, és hamarosan ismét az orosz felelés volt a legnagyobb gondunk.

sulidolgozatpixabaykmicican.png

Pedig Kati néni tévedett, és a gimnáziumban már nem is kellett az orosz...

 

VÉGE

 

Kép forrása: Pixabay, kmicican

Mese karantén idejére - Ne egyél salátát! 9. rész

9.

Nekem a belváros jutott. Régi, dohos bérházakba mentem be, és tettem a szórólapokat a postaládákba. Majdnem mindenhová simán bejutottam, ekkoriban nem zárták mindenhol a kapukat, nem volt szükségem se kulcsra, se kódra.

A Marx tértől indultam, a pályaudvar oldalán és végigmentem a Lenin körúton.

Csak egyszer kerültem veszélyesebb helyzetbe. Majdnem a legutolsó háznál jártam. Megvártam, amíg egy idősebb bácsi elhaladt mellettem. Úgy csináltam, mintha kikötődött volna a cipőm, leguggoltam, és azzal babráltam, míg a férfi el nem tűnt a hátsó lépcsőnél. Amikor már nem láttam, gyorsan felálltam, és elkezdtem a postaládák feltöltését. Nem vettem észre, hogy a bácsi megállt és visszanézett a sötét lépcsőházból.

- Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte reszketeg hangon.

– Mit osztogatsz itt?

Előbotorkált a sötétből, és a világosban, közelről még ijesztőbb volt, ahogy azt firtatta:

- Ki küldött?

Annyira megijedtem, szinte földbe gyökerezett a lábam. Hirtelen nem is jutott eszembe az előre kitalált szöveg, ami Gigi ötlete volt: „Az úttörőcsapat riadóláncát gyakorlom.” Meg se tudtam szólalni.

Ebben a pillanatban nyílt a kapu, és egy fiatalember lépett be az utcáról egy hatalmas farkaskutyával.

- Jó estét, Béla bátyám, - köszönt oda a bácsinak, és a lift felé sietett.

- Mik a hírek, Béla bátyám? – ezt már a hívógombot nyomva kérdezte.

A bácsi zavarodottan bámult maga elé, és dühösen motyogta, miközben felém mutatott:

- Mit osztogatnak itt…?

- Osztogatnak…? – a fiatalember a bácsiról rám nézett, aztán újra a bácsira.

- Béla bátyám, hát nem hallgatta ma a rádiót?

- A rádiót…? – Béla bácsi hangja bizonytalan volt.

- Persze, a rádiót! Hát bemondták, hogy Moszkvában a Lenin téren Volvókat osztogatnak.

- Moszkva…?

- Vagyis majdnem. – Hallottam, hogy a lift megérkezett, de a fiatalember hátat fordított neki, és közelebb jött hozzánk, - szóval a rádió bemondta, hogy a hír igaz, csak némi apró korrekcióval: nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem a Lenin téren, hanem a Moszkva téren, nem Volvókat, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak…! – a vicc végén rácsapott Béla bácsi vállára, majd egy ugrással újra a liftnél termett. Úgy eltűnt a kutyájával együtt egy perc alatt, mintha ott se lett volna.

Béla bácsi látványos átalakuláson ment keresztül: még mindig zavarodottan ugyan, de mosolyogni próbált, aztán összeszedte magát, és újra a hátsó lépcső felé vette az irányt.

Én, miután magamhoz tértem, gyors léptekkel a kapu felé indultam, és kiléptem az utcára. Nagyon örültem, hogy ismét friss levegőt szívhatok.

A 10. (BEFEJEZŐ) RÉSZ ITT olvasható.

A kép forrása: Fortepan/Kováts Lajos

Mese karantén idejére - Ne egyél salátát! 8. rész

8.

Tanítás után hazaindultunk. Vera azt javasolta, találkozzunk a metrónál negyed ötkor. Az is neki jutott eszébe, hogy mindenki hozzon majd legalább két nejlonszatyrot magával.

Otthon gyorsan összecsaptam a leckét, aztán ettem valamit. Nem emlékszem, mit ehettem aznap uzsonnára, de valószínűleg nem banánt, amit mostanában szoktam. Akkoriban ugyanis csak télen árultak banánt, de akkor se mindig lehetett kapni, mert többnyire hiánycikk volt. Ha valamelyik boltba mégis banán  vagy más ritka áru érkezett, nem rakták ki mindet a polcra, mert onnan gyorsan elkapkodták volna a népek, akik kígyózó sorban álltak a hír hallatán.

Az áru egy részét visszatartották a pult alatt, és szóltak néhány ismerősnek, hátha akarnak venni. A többiek számára már elfogyott a portéka.

Szóval valószínűleg valami mást ettem ezen az április végi napon. Utána rajzolgattam egy kicsit, aztán kiírtam a konyhaasztalra egy cetlire, hogy „Átmentem Verához”.

Gigi jött értem, és együtt indultunk el. Tényleg fel is csöngettünk Verához a metró felé menet, de már nem volt otthon, úgyhogy mentünk tovább. A metrónál a kis piros pavilonok kirakatait bámultuk, mert Zsuzsának és Verának nyoma sem volt.

- Hoztál zacskót? – kérdezte Gigi. Mutattam a szatyrokat. – Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek a plakátok.

- Szórólapok, nem plakátok, - hallottuk a hátunk mögött Vera hangját.

- Azok kisebbek és beleférnek a postaládákba. És többet tudnak nyomni belőlük ugyanannyi idő alatt. – Gigivel és velem ellentétben Vera jó volt matekból.

Zsuzsára még várnunk kellett egy kicsit, ő általában nem szerette elsietni a dolgokat. Amikor már majdnem tizenöt perce ácsorogtunk, azért kezdtünk egy kicsit idegesek lenni. Hogy miért nem csörögtünk rá vagy küldtünk neki üzenetet? Mert nem volt mivel, ugyebár…

- Na végre! – kiáltottuk hárman egyszerre, mikor végre befutott, és szaladtunk a metróhoz. Az Élmunkás térig jó sokat kellett utazni, majdnem a város másik végéig. Viola néni ott várt bennünket lent az állomáson. A hatalmas táskája, melyet mindig magával cipelt, üresnek látszott.

- Gyertek velem, - mondta.

Felmentünk a lépcsőn, ki az utcára. Viola néni egy közeli házhoz vezetett bennünket, ahol kopogtatott a pince ajtaján. Kopp-kopp. Kopp-kopp-kopp. Ez lehetett a jel.

Az ajtó kitárult és egy bozontos hajú, szemüveges férfi invitált bennünket a sötét helyiség belseje felé. A pince minden falát fémpolcok borították, amelyek telis tele voltak könyvekkel és különféle könyvborítók mintáival.

- Gyertek, csak gyertek, - mondta a férfi és Viola nénire mosolygott, - most lett kész, még friss, meleg!

Eltűnt a hátsó traktusban, hogy néhány perc múlva több kötegnyi papírral térjen vissza. A papírok a mi plakátunk lenyomatai voltak, kicsinyítve, fekete-fehérben.

- Na, mit szóltok? – mutatta fel az egyik köteget Viola néni.

- Nagyon jó lett! – lelkendezett Gigi.

- Belefér a postaládába! – tette hozzá Vera.

Megsimítottam a legfelső lapot, nagyon tetszett, hogy olyan fényes és sima. Láthatóan Zsuzsa is elégedett volt.

Elosztottuk a papírokat, és mind a négyen bepakoltunk egy-egy adagot a zacskókba. Utána megbeszéltük, ki melyik városrészben szórja a postaládákba. Elbúcsúztunk Viola nénitől és a nyomdásztól, aztán elindultunk, hogy teljesítsük a küldetésünket.

A 9. RÉSZ ITT olvasható.

Mese karantén idejére - Ne egyél salátát! 7. rész

7.

Bementünk a rajzszertárba. Vera azt javasolta, először piszkozatban tervezzük meg a plakátot. A helyiségben volt egy tábla is, oda kezdtük írni az ötleteinket.

tablapixabaykarenarnold.jpg

- „Vigyázat” ez legyen a cím, - mondta Vera.

A kezébe vett egy krétát, és fel is írta középre ezt a szót, bár valamiért az utolsó betűk lemaradtak.

- Anita, te csinálod majd a rajzokat? – kérdezte Gigi.

- Jó. De mit rajzoljak?

- Szerintem egy salátát, - vetette fel Zsuzsa.

Vera a tábla jobb oldalára írta a „saláta” szót.

- Homokozót is kellene, - vélekedett Gigi.

Vera felírta az előző alá a „homokozó” szót is, majd kijelentette:

- A legfontosabb mégiscsak a szöveg lenne. Le kell írni pontosan, hogy milyen veszélyek vannak, és hogy mit kell csinálniuk az embereknek.

A tábla jobb oldalára írni kezdte a „radioaktív sugárzás” szót. Épp a „G” betűnél tartott, amikor nyílt az ajtó. Mindannyian összerezzentünk. Ki fog bejönni az ajtón? Mit fog szólni a plakátunk terveihez?

Gigi egyetlen ugrással az ajtónál termett, még mielőtt megláttuk volna, ki lesz a vendégünk. Az orosztanárunk, Kati néni volt az.

- Csókolom, Kati néni! – állt Gigi a tanár elé. – Kit tetszik keresni?

- Hát ti mit csináltok itt? – kérdezte az és villámgyorsan körülnézett. Pillantása a táblán nyugodott meg.

– Ez meg mi?! „Saláta-rádió”?!

A táblára néztem: amíg Gigi feltartotta az orosztanárt, Verának majdnem sikerült letörölnie a „radioaktív sugárzás” szót, csak a „radio” maradt meg belőle a tábla jobb oldalán. A bal oldalon ebben a sorban a „saláta” szó állt, és Kati néni azt hitte, a két kifejezés összetartozik.

- Nemzetközi szavakat keresünk, - vágta rá Gigi.

Később azt mesélte, maga sem tudja, hogy jutott ez az eszébe. De ahogy belekezdett, egyből folytatta is:

- Németből kaptuk ezt a feladatot.

- Német, német…! – ismételgette Kati néni.

- Inkább az oroszt tanulnátok! Az lesz a középiskolában is, egyetemre is lehet vele menni a Szovjetunióba…Majd még megbánjátok egy-két év múlva, hogy nem tanultátok rendesen!

- Az anyukám mesélt a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” versenyről, - Gigi egész belelkesedett a beszélgetésbe, egészen úgy nézett ki, mintha meg is felejtkezett volna az atomrobbanásról, és arról, hogy mire is készültünk a szertárban.

- Na ugye, hogy érdemes! – Kati néni boldognak látszott egy pillanatra. Utána azonban újból a táblára tévedt a tekintete:

- De mit keres a táblán a „homokozó” és a „vigyáz” szó? Talán ezek is nemzetközinek számítanak manapság?

Odalépett a táblához, és hozzáírt még egy „z” betűt a „vigyáz” szóhoz.

Dermedten bűvöltük a táblát. Most mit mondjunk? Mindannyian lázasan törtük a fejünket. Végül Vera találta meg a megoldást:

- Ezeket a szavak egy másik feladathoz tartozik… Fogalmazást kell írni az összes szó felhasználásával. Ezért gyűjtüttünk olyan szavakat is, amelyeknek semmi közük az előzőekhez. Hogy minél nehezebb legyen a feladat, és mi nyerjük meg a versenyt...

Vera imádta a versenyeket, ezért juthatott eszébe ez a mentőötlet. Úgy tűnt, Kati néni bevette a mesét.

- Ezek a modern tanítási módszerek…! - intett a kezével lemondóan, és kihátrált a szertárból.

Amint magunkra maradtunk, kitört belőlünk a nevetés. De tudtuk, hogy nem lazíthatunk sokáig, be kell fejezni a munkát. Résnyire kinyitottuk a szertár ajtaját és odaállítottuk Zsuzsát, hogy tartsa szemmel a folyosót. Többet nem lephet meg senki váratlanul bennünket.

Vera, Gigi és én megterveztük a plakátot, azután Vera elkészítette a szövegeket, és pedig a rajzokat. Gigi ragasztotta össze a különböző részekből a kész plakátot, miután Zsuzsa is átnézte a tervet (addig én álltam be az ajtóba).

Mire kicsöngettek a németóráról, kész volt az anyag. Viola néni értünk jött, és odaadtuk neki az összetekert plakátot. Rendben lányok! A továbbiak a megbeszéltek szerint – mondta ő, és a hatalmas oldaltáskájába süllyesztette a munkánkat, - délután találkozunk!

A 8. RÉSZ ITT olvasható.

A kép forrása: Karen Arnold, Pixabay

Mese karantén idejére - Ne egyél salátát! 6. rész

6.

Másnapra mindenkinek egy ceruzát és egy füzetet kellett bevinnie az iskolába, hogy elküldjék Nicaraguába, egy baráti szocialista országba Dél-Amerikában, hogy az ottani gyerekeket segítsük a tanulásban.

Az első szünetben Vera, Gigi, Zsuzsa és én bementünk a vécébe, és megint a sugárzás-ügyről beszéltünk.

- Ez az egész nagyon durva, - mondtam, mert teljesen le voltam sújtva.

- Ti ettetek azóta salátát? – kérdezte Zsuzsa. Mindannyian megráztuk a fejünket.

- És ez meddig lesz így? – kérdezte Gigi, - Ti beszéltetek erről a szüleitekkel?

Megint mindannyian nemet intettük a fejünkkel.

- Szerintem tenni kellene valamit, - mondta határozottan Vera.

Nem bírta elviselni a tehetetlenséget.

- De mit? – kérdeztem.

- Valahogy értesíteni kell az embereket, hogy tudjanak a dologról. Hogy ne menjenek május elsején felvonulásra, amíg veszélyes hosszú időt a szabad levegőn tölteni. Maradjanak otthon.

- De hogy értesíthetnénk mindenkit? – tudakolta Gigi.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Te, aki ma olvasod ezt a történetet, talán furcsának tartod ezt a kérdést. Hiszen ma az internet segítségével pillanatok alatt elérheted az ismerőseidet, az ismerőseid ismerőseit, sőt egy kis ügyességgel és szerencsével akár még sokkal több embert is szerte a világon.

1986-ban azonban, ahogy már a sztori elején leszögeztük, az emberek nem ismerték az internetet. Még mobiltelefonjuk sem volt. A vezetékes telefont már sok lakásba beszerelték, de mindenki tudta, hogy a beszélgetéseket a titkosrendőrség lehallgathatja, és aki olyasmit mond, amit nem szabadna, azt akár be is börtönözhetik. 1986-ban a városban nem találtál volna fénymásolószalonokat és persze nyomtatni sem tudtál volna olyan egyszerűen, mint ma, mert számítógép és nyomtató sem termett minden bokorban.

Csak évekkel később, valamikor 1990 után tanultunk informatikát a gimnáziumban. Most koncentrálj erősen, és próbáld meg elképzelni: az informatika-oktatás során nem láttunk számítógépet! A tanár csak beszélt arról, hogy működhet egy ilyen masina. De használni nem használtuk az iskolában.

oldcomputerpixabayandreas160578.jpg

Vera, Gigi, Zsuzsa, és én, a négy 11 év körüli lány tehát nem volt könnyű helyzetben, amikor elhatározta, hogy értesíti az embereket arról, hogy a Szovjetúnió-beli atomreaktor robbanása miatt radioaktiv sugárzás lehet a levegőben. Nem csoda, ha elég hangosan törtük a fejünket a suli mellékhelyiségében.

- Azt hallottam, hogy az olyan dolgokról, amikről nem szabad beszélni a rádióban vagy írni az újságokban, titkos nyomdákban szoktak iratokat nyomtatni, és azt osztják szét a városban, - mondta egyikünk.

Hogy melyikünk? Abban nem lehetett biztos az, aki a becsukott fülkeajtón kívül hallotta meg a hangját.

- Mi ez a titkos konspiráció? – kérdezte most a beszélgetés fültanúja.

Mi, lányok hirtelen elnémultunk és ijedten néztünk egymásra. Tudtuk, hogy veszélyes terepre tévedtünk, amikor elhatároztuk, hogy megoldjuk ezt az ügyet. Ekkoriban nem szabadott semmi rosszat mondani mások előtt a Szovjetunióról. Ez az atomreaktor pedig ott robbant fel. Világos volt számunkra, hogy ez egy felnőtt ügy volt. De mit tehettünk volna, ha egyszer a felnőttek – úgy tűnt – képtelenek felnőtt módjára cselekedni?

- Gyertek ki, beszéljük meg! – parancsolta a hang.

Mindenre elszántan, egymás után kiléptünk az apró helyiségből. Viola nénivel találtuk magunkat szemben.

-- Mi folyik itt? – tudakolta a tanárnő.

Vera, Gigi és Zsuzsa és én félve ugyan, de belekezdtünk a történetbe. Mindannyian szerettük Viola nénit, akit igazságos tanárnak tartottunk és aki általában partnerként kezelt minket.

Most végighallgatott bennünket, aztán olyat mondott, amire egyikünk sem számított:

- Készítsetek egy plakátot! Legyenek rajta rajzok és feliratok. Ne túl hosszú szöveg. Elengedlek benneteket németóráról. Kinyitom nektek a szertárt, ott megcsinálhatjátok az óra alatt. Én pedig elviszem egy nyomdába ma délután, ahol sokszorozzák. Gyertek az Élmunkás térre délután 5-re, akkor megkapjátok az anyagot és szétoszthatjátok postaládákba szerte a városban!

A 7. RÉSZ ITT olvasható.

Mese karantén idejére - Ne egyél salátát! 5. rész

5.

Amikor beértünk a suliba, Zsuzsa még nem volt ott. Azt hittem, már nem is jön, de végül befutott az utolsó pillanatban.

Az első óra tesi volt. Átöltöztünk. A lányok kék tornadresszt vettek, a fiúk kék rövidnadrágot és fehér atlétatrikót. Egyedül Klaudia volt kivétel, akinek lila tornadressze volt, amit Bécsből hoztak neki.

Utána német következett, a kedvenc tanárommal. Viola néninek sötétbarna haja volt, szemüveget hordott, és alig volt magasabb nálunk. Csinos ruhákban járt, amiket maga varrt a német Burda magazin alapján és hajlamos volt felpaprikázni magát mindenféle dolgokon. Az igazgatót „dirinek” nevezte, és nem rendelkezett túl jó véleménnyel róla.

Sokat kellett tanulni nála, mégis szerettük. Néha hozott más dolgokat is, nemcsak a könyvvel foglalkoztunk, és olykor beszélgetni is lehetett vele.

- Frau Lehrerin, ich melde Ihnen, heute fehlt niemand, - jelentette az egyik hetes, hogy senki nem hiányzik, miközben mind vigyázzba álltunk a padunk mellett.

- Danke, setzt euch, Kinder, - mondta Viola néni, ami azt jelentette, hogy leülhetünk.

Szerettem az óráit, most mégsem tudtam odafigyelni rá. Az elmúlt nap eseményein törtem a fejem. Össze voltam zavarodva. Annyi minden történt. Gyanús dolgok, amelyek vagy igazak, vagy nem.

Mindig, amikor már azt gondoltam, hogy nem igazak, történt valami, ami miatt azt kellett gondolnom, mégis azok. Most is például: miért késett Zsuzsa, aki mindig pontosan szokott érkezni? Csak nem otthon akarta tartani az anyukája a sugárzás miatt?

Járt az agyam, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy mi zajlik az órán.

- Anita! – a nevemet hallva összerázkódtam.

– Az álmodozás az élet megrontója! – mondta éneklő hangon Viola néni, és az egész osztály rajtam nevetett. Fogalmam sem volt, miről volt szó, ezért nem tudtam mit mondani.

- Ha esetleg elővennéd a könyved… Vagy talán valami fontosabb dolgod van?

Elővettem a könyvem, és igyekeztem azt csinálni, amit mondtak. Folytattuk a múltkor elkezdett szöveg olvasását. Berlini vendéggyerekről volt szó, akiknek megmutatják Budapest nevezetességeit. Zsuzsa jelezte, hol tartunk, én pedig az ujjammal követtem az olvasott szöveget. Viola néni megint engem szólított.

- „Morgen habt ihr wieder Zeit. Macht eine Fahrt mit der Pioniereisenbahn auf den Freiheitsberg”, - olvastam, és fordítottam:

- Holnap lesz időtök. Csináljatok egy utazást az úttörővasúttal a Szabadsághegyre!

- „Tegyetek egy utazást”, - javított ki Viola néni. Azután az osztályhoz fordult:

- Ki ült már az úttörővasúton?

Mindenki feltette a kezét.

- Osztálykirándulás? – kérdezte Viola néni.

- Igen, harmadikban! – válaszoltuk kórusban. Letettük a kezünket, kivéve Balázst.

- Balázs? Te kétszer is voltál, vagy miért nem veszed le a kezed?

- A nagymamám azt mesélte, hogy a Szabadsághegyet régen Svábhegynek nevezték.

- Igaza van a nagymamádnak, Balázs, de ma ez a neve, ezért így kell mondani németül is.

Folytattuk az olvasást és a fordítást. Az olvasmánybeli gyerekek étterembe mentek, és Brigitte a német étkezési szokásokról mesélt. Nem volt túl érdekes: ebédre ők is levest esznek első fogásnak, utána pedig husit krumplival vagy salátával.

Salátával! Zsuzsára néztem. Épp a „Fleisch” szó fölé próbálta bevésni hogy „hús”, de annyira rányomta a ceruzát, hogy kitört a hegye. Láttam, hogy elég ideges.

Viola néni is az volt. Mintha ő sem tudott volna odafigyelni. Többször felszólította egymás után ugyanazokat a gyerekeket, és nem vette észre, hogy Kokó kihagyott egy mondatot.

Kicsöngettek.

- Maradjunk bent és fejezzük be, jó, gyerekek? – mondta Viola néni.

- De most jön a nagyszünet! – kiáltotta Kokó felháborodottan.

A nagyszünet volt az, amikor kimehettünk az udvarra. A lányok gumiztak, a fiúk pedig focizni szoktak.

- Na ide figyeljetek! Most bent maradunk, befejezzük ezt a leckét, cserébe a következő órán elviszem az egész osztályt fagyizni!

A többség éljenezni kezdett, de Kokó először tisztázni szeretett volna valamit:

- Három gombócra?

- Két gombócot én fizetek, de aki hoz öt forintot, kérhet még hozzá!

- Megbeszéltük!

Bent maradtunk, és befejeztük az olvasmányt. Mikor Viola néni elengedett bennünket, már nem volt érdemes kimenni az udvarra, úgyhogy bent maradtunk.

Négyünk közül egyedül Giginek volt jó kedve. Még mindig a „Ki tud többet a Szovjetunióról” versenyen járt az esze. Az anyukája jól beszélt oroszul, és szerette volna, ha a lánya követi a példáját.

Náluk egész más volt otthon a vélekedés, mint nálunk. „Csak az nem becsüli meg a békét, aki nem élte át a háborút! Az oroszoknak köszönhetjük, hogy vége lett!” – Gigi ezt tanulta a nagymamájától.

Túléltük még valahogy a hátralévő órákat, megebédeltünk (menzaleves volt és tejbegríz), aztán elindultunk hazafelé.

Egész nap nem is nagyon beszéltünk, csak az iskolai dolgokról. Most is némán vágtunk neki az útnak.

- Ti mit csináltok május elsején? – törte meg végül a csendet Gigi.

- Apukám szerintem rádiózni fog, - mondta Vera.

- Mi a telekre szoktunk menni, - válaszoltam bizonytalanul.

- És ti mentek felvonulni? – fordult Gigi Zsuzsához.

- Nem tudom. Anyukám reggel nagyon összeveszett apukámmal. Anyu nem akarta, hogy iskolába jöjjek, apu meg azt kiabálta, mindent úgy kell folytatni, ahogy eddig. Nem szabad pánikot kelteni és aláásni a tekintélyt.

- Ez mit jelent? – kérdezte Vera.

- Nem tudom. De fontos dolognak hangzott.

Először Vera köszönt el tőlünk, aztán a mi házunkhoz értünk.

- Sziasztok! - búcsúztam el Gigitől és Zsuzsától.

Apu otthon volt, mert a színes tévét várta. Mára ígérték, és délután meg is hozták. Az egyik bácsi beállította. Amikor elmentek, bekapcsoltuk. Nem tudtuk, miért fekete-fehér? Kiderült, hogy meg kell nyomni az egyik gombot és a kép színes lesz.

Anyu később jött haza Sugival, aki nem tudott betelni a színes tévé látványával. Most láttuk először színesben a Mézga családot. Nagyon furcsa volt, máshogy képzeltük eddig. Például Paula ruháját.

Amikor vége lett, elindultam a konyhába, hogy megkérdezzem, mikor vacsorázunk. Hallottam, hogy anyu azt mondja apunak:

- Nem vittük ki a homokozóba a gyerekeket az óvodában. A pártóvodából telefonáltak. Mert őket felhívták. Nekik elmondták, hogy veszélyes a sugárzás!

nucleardangerpixabayopenclipart-vectors.png

- Volt sugárzás, de már visszament az eredeti szintre. Nem veszélyes, - mutatta apu az újságot.

– Különben is, mi Magyarországon vagyunk, messze a balesettől.

- Legalábbis ezt írják az újságban! – replikázott anyu, miközben elővette a párizsit.

- Erős Pista nincs? – kérdezte apu. Egyedül ő szerette a csípőset a családban.

Visszafordultam, és bementem a vécébe. Ez volt az egyetlen hely a lakásban, ahol egyedül lehettem, és nyugodtan gondolkozhattam. Szóval odatelefonáltak az óvodákba a sugárzás miatt. És az újság is megírta, hogy az atomerőmű felrobbanásának következménye volt.

Vajon igaz-e, hogy már megszűnt a sugárzás? Vajon igaz-e, hogy Magyarországon nincs veszély? Hogy tudta Zsuzsa apukája már egy nappal korábban megjósolni, hogy ez áll majd az újságokban? Mit jelent az, hogy „nem szabad pánikot kelteni?”

A 6. RÉSZ ITT olvasható.

Mese karantén idejére - Ne egyél salátát! 4. rész

4.

Másnap reggel a szokásos módon indult a nap: a húgom lilára hisztizte magát az előszobában, mert nem akart óvodába menni. Anyu kiabált vele, apu már nem volt otthon.

Elindultam az iskolába, és útközben találkoztam Verával. Elmeséltem neki, miről maradt le előző délután, milyen furcsán viselkedett a Magdi néni. Azt hittem, Vera mosolyogni fog majd, ehelyett viszont azt mondta, a szülei megtiltották neki, hogy salátát egyen és, hogy kimenjen az udvarra a nagyszünetben. Írtak is neki egy igazolást, hogy „meghűlés miatt kérik, maradhasson a teremben.”

Csodálkozva néztem rá:

- Most komolyan?! De miért?

- Apukám hallott valamit a rádióban. Tudod, ő rádióamatőr… - itt Vera elhallgatott, és körülnézett az utcán, mert eszébe jutott, hogy erről a témáról nem nagyon szabad beszélni.

Persze már régebben is mesélt róla, ezért tudtam, hogy az apukája külföldi rádiók adását hallgatja esténként. Gyakorolja a nyelvet. És zenét hallgat. Ezek is az olyan titkos dolgok közé tartoztak, amiket nem igazán volt szabad csinálni.

- Mit hallott a rádióban?

Vera megállt és megfogta a kezem. Megint körülnézett, aztán egészen közel hajolt hozzám:

- Sugárzás van, egy atomerőműből. Felrobbant a Szovjetunióban.

- Micsoda?!

- Megfertőzte a levegőt. Idefújja a szél.

- Most komolyan? – kérdeztem újra, - és ez mit jelent?

Látszott, hogy Vera nem szeretne sokat beszélni a témáról, de azért még annyit mondott:

- Ez a por… rátelepszik a növényekre. A saláta szívja be a legjobban. Rámegy a földre, a homokra, mindenre… És súlyos mérgezést okoz. – Az utolsó mondatot már suttogva mondta.

tuzesfelhokpixabayjodydavis.jpg

A homokra? Össze-vissza kavarogtak a gondolatok a fejemben. Magdi néni, ahogy óvatosan próbál eljutni a lányáig a homoktengeren át, kínosan ügyelve arra, hogy ne folyjon be a cipőjébe a homok… A telefon… Béla bácsi hangja, amint azt mondja, majd megírják az újságok, hogy nincs sugárzás… Magdi néni, ahogy kiabál az ablakból, és hazazavar bennünket…

Nem is vettem észre, mikor csatlakozott hozzánk Gigi, és mikor indultunk tovább az iskola felé. Automatikusan tettem az egyik lábam a másik elé, miközben Gigi hangját hallottam:

- Képzeljétek, az anyukám mesélt tegnap egy versenyről. Az a neve, hogy „Ki tud többet a Szovjetunióról?”, és a nyertesek elutazhatnak oda! Meg kellene próbálnunk, nem?

Vera és én döbbenten bámultunk rá. Épp most tudtunk meg valamit a Szovjetunióról. De nem valószínű, hogy ezt díjazták volna a versenyen. És az utazáshoz se volt sok kedvünk…

Az 5. RÉSZ ITT olvasható.

Mese karantén idejére - Ne egyél salátát! 3. rész

3.

Zsuzsáéknál volt egy bordásfal a nappaliban, ezért mind odamentünk, nem a gyerekszobába. Kipróbáltuk, ki éri el a legtávolabbi fokot.

Giginek sikerült. Én közben kezdtem megéhezni, és abban reménykedtem, Magdi néni mindjárt megjelenik egy tál téliszalámis szendviccsel és néhány girizdekre szedett naranccsal, mint máskor.

Magdi néni be is ment a konyhába, mi pedig lekuporodtunk a nappali puha szőnyegére. Olyan puha volt, hogy nem is lehetett rajzolni a leterített papírlapra, alá kellett tenni egy könyvet.

- Játsszunk inkább irodásat! – mondtam.

Szerettünk irodásat játszani. Általában volt egy főnök elvtárs, aki bármilyen idiótaságot kitalálhatott, a többieknek teljesítenie kellett az ötéves terveket, különben ki lettek iktatva a játékból.

Odaléptem a telefonasztalhoz és felvettem a kagylót. A fülemhez tartottam, és valami vicceset akartam mondani. Például, hogy „Hallo, Kiss-lakás? Akkor cserélje nagyobbra!” vagy valami ilyesmit.

De valaki volt a vonalban.

- Magdikám, hidd el, egyáltalán nem veszélyes a sugárzás! – hallottam Zsuzsa apukájának hangját. Eléggé idegesnek tűnt. – Nem kellett volna hazacipelned a mások kölykeit! Nem lenne jó, ha elkezdene terjedni a szóbeszéd! – Itt kicsit szünetet tartott, - Meg fogják írni majd az újságban is, hogy nincs ok aggodalomra.  - Tudtam, hogy nem szabadna tovább hallgatnom a beszélgetést, de azzal is tisztában voltam, hogy, ha leteszem a kagylót, a kattanásból Magdi néni rájön majd, hogy megszegtük a szabályt a másik szobában. Nem tudtam, mit csináljak. A kezemmel eltakartam a beszélő részt, hogy ne hallatsszon be a lélegzésem.

Zsuzsa felállt, és szigorúan nézett rám. Odajött, kivette a kagylót a kezemből, és letette.

- Tudod, hogy nem szabad, - teljesen úgy hangzott, mint egy felnőtt.

- A sugárzásról beszéltek! – mondtam döbbenten.

- A sugárzásról? – ismételte meg Gigi.

Zsuzsa szótlanul lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban beviharzott a szobába az anyukája.

- Mennyit hallottatok? – kérdezte és nagyon dühösen nézett végig rajtunk. Vagy mintha nem is dühös lett volna, inkább ijedt.

- Csak annyit, hogy nincs veszély, - vágtam rá.

- Jól van. Most menjetek szépen haza, Zsuzsának tanulnia kell.

Kitessékelt minket az ajtón.

- Leülünk egy kicsit a padra? – kérdezte Gigi, amikor kiléptünk a házból.

- Jó, - válaszoltam, és a játszótér szélén álló padokhoz indultunk.

- Anita! – hallottam ekkor a nevem a rendőrház felől.

Felnéztünk. Magdi néni volt az. Kihajolt a konyhaablakon és onnan kiabált nekünk:

- Menjetek haza! Mindjárt esni fog!

Egy darab felhőt nem láttunk az égen, de kelletlenül felálltunk. Magdi néni olyan furcsán viselkedett, hogy jobbnak láttuk kikerülni a látómezejéből. És az emeleti lakásokból az egész telepet be lehetett látni.

- Jó, akkor menjünk haza, végülis nem árt nekünk se tanulni egy kicsit. – mondtam Giginek és elváltunk egymástól.

desertpixabayenriquelopezgarre.jpg

Hazamentem, és tényleg nekiálltam oroszt tanulni. Utáltam az egészet, még mielőtt ötödikben tanítani kezdték, mivel a szüleimtől és a nagymamámtól csak rosszat hallottam a „ruszkikról”, akik „megszállták az országot”.  Ők, vagyis a Szovjetunió diktált nálunk is. Úgy nőttem fel, hogy az apám esténként ült a híradó előtt, és folyamatosan visszabeszélt a tévékészüléknek.

„Na persze!”, mondta, meg: „Ha azt mondják, nem lesz áremelés, biztos áremelés lesz! Nem zörög a haraszt…!” 

Az iskolában nem tanították, mégis tudtam, hogy a ruszkik miatt volt, hogy a kommunisták kerültek hatalomra Magyarországon, és elvették a nagymamám házát.

Szóval az oroszt utáltam, a németet viszont szerettem. Azt nem tanították minden iskolában, az kiváltság volt. Nálunk másodikban összeszedték a legjobb tanulókat, és létrehoztak belőlük egy válogatott osztályt, ezért tanulhattunk németül már harmadiktól.

Azért rávettem magam, muszáj volt tanulni az oroszt is, mivel nem akartam rossz jegyet kapni.

Pont amikor úgy gondoltam, elég volt mára, meghallottam a kulcs zörgését a zárban: hazaért az apu a gyárból. Megkérdezte, mi újság a suliban. Mondtam, hogy semmi, és apu leült elolvasni az Esti Hírlapot.

Nemsokára jött az anyu és a húgom, Sugi is. Igazából Napsugár a neve, de általában Suginak hívtuk. Kivéve anyut, ha mérges volt rá, olyankor mindig a teljes nevén szólította.

Sugi bejött a gyerekszobába és kérlelni kezdett, hogy játsszak vele. Építettem egy hatalmas legóházat, ahová beköltöztethetett néhány legóbabát.

Amikor megunta, kimentem a nagyszobába, és elkértem az újságot aputól. Végignéztem, de nem találtam semmit a sugárzásról. Meg akartam kérdezni aput, de ő már elaludt a híradó előtt, hangosan hortyogott.

Vacsorára krumplis tészta volt - aput is felébresztettük -, utána fogmosás, fürdés, és alvás.

Vagyis hát alvás lett volna. Ugyanis jó darabig nem tudtam elaludni, mivel a húgom már megint egyfolytában beszélt, ahogy szokott. De most nem voltam rá mérges. Ha becsuktam a szemem, Magdi nénit láttam magam előtt, amint rémült arccal küzd a homokozóban, hogy elérje az űrhajó mászókát. Remeg keze, lába, csak a hajlakktól betonkemény fakószőke kontya atombiztos, az nem mozdul. Délután még csak furcsának láttam ezt a képet, most este viszont valahogy rettentően ijesztőnek tűnt…

A 4. RÉSZ ITT olvasható.

A kép forrása: Enrique Lopez Garre, Pixabay